"Üresen, lezártan állnak a vidéki kúriák, elvadult az udvarokon a gaz. Lezárták az udvarházakat, rozsdásodnak a kapukon a lakatok. Letűnt egy világ, a földműves ember életének a világa. Vele együtt tűnt el a széles népréteg, a parasztság. Milyen is volt ez a már letűnt világ? A földműves emberek közül sokan, amelyik házban megszülettek, abban is haltak meg. A zárt élet, a bezárt világ a jellemeket acélozta. Amikor belépett valahová, mielőtt köszönt leemelte a kalapját, illendően megvárta, míg szóltak hozzá, és tisztelettel kérdezett, ha szóhoz jutott. Sokszor elviselte az arculcsapást is, sérelmeit nem vitte "a törvény elé". Megszokta, hogy alázattal viselje sorsát, jellemét a röggel való harcban acélozza. De ma már nem található meg ez az életforma, ez az embertípus, ez a jellem. Kihalt. Nem természetes folyamat eredménye ez, hanem erőszakos ráhatás miatt hagyták el családi otthonaikat a paraszti családok még az ötvenes-hatvanas (1950–1960) években, a városok peremén húzódtak meg, vagy annak vonzáskörzetébe szorultak. Ahogy bezárták maguk után a szülői házak kapuját, úgy zárult le a hagyományos életforma, úgy váltak gyökértelenné, bizonytalanná, elkeseredetté. Akik ragaszkodtak az ősi röghöz, helytálltak a végsőkig, azok már az örök mezőkön haladnak. Mára megette az idő ezeket a kapukat, lepusztultak a házak, de az elköltözött emberek még mindig nem találtak otthonra az idegenben. Letűnt egy világ, megszűnt egy embertípus. Hiányolom ezt a világot, a letűnt múltat. Éppen csak beleszülettem, majd elszakadtam tőle, továbbsodort az élet. Számomra mind a mai napig a szülőfalum az életem Alfája és Omegája, nemcsak a kiindulási, hanem a visszaérkezési pont is. Oda térek vissza, ahonnan derült időben Krasznahorka várának vonalai rajzolódnak ki, ahová Tornáról is áthallik a harangszó. Közben arra gondolok, milyen messzire jutottam Viszlótól. Hazaérkezésem után az utam a szülői házba vezet, mert szükségét érzem annak, hogy a két pólus: a világ és az enyéim között egyensúlyozzam magam. A szülői házban Édesanyám vár (mert Ő mindig hazavárja a gyermekeit), az elsőszülött bátyám és családja szeretettel fogad. Megpróbálom összeszedni a visszahozhatatlan, megismételhetetlen múltunk morzsáit. Idézzük a múltat, az elszállt, a soha többé vissza nem hozható időt. A szülői ház kertjében édesanyám mellé a farönkre ülök, papírral és írószerszámmal (mert nem szereti a mikrofont). Faggatom. Ő kinyitja a Kincsesládikánkat."
Kisida Erzsébet önéletrajzi ihletésű kötete két évszázad krónikája, mely bevallottan a felvidéki népélet és népszokások elfeledett, fájdalmas-igaz története. A Bodva völgy emlékezete egy csodálatos időutazás is egyben, mely a visszahozhatatlan, megismételhetetlen múlt morzsái közt kalauzol bennünket, s elidőz a családtörténet meghatározó és döntő pillanatainál... Az emlékmorzsákból aztán lassan összeáll a teljes Kisida-hagyomány, ez a páratlanul izgalmas és lebilincselő vallomás: a Kincsesládika titka.
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
