Válogatott versek

Ott vagyunk egy majdnem új, akkor még csak pár éve épült panellakásban, a szülőfalumban, a nyolcvanas évek elején, pontosabban 1982 késő őszén. Környezetidegen épület a hegyaljai székely falu közepén, ami jócskán kirí a földszintes falusi házak közül. De ez akkor nem számít, a szocialista falutervezés sem, mert ahogy mondani szokás jókedvűen pattog a tűz a csempekályhában (cserépkályhában), almát majszolunk, és a gyér fényben, egy motorbicikli akkumulátoráról beüzemelt aprócska villanyégő halványsárgás fényénél Király László akkoriban megjelent kötetét, azAmikor pipacsok voltatok verseit olvasgatjuk, elemezzük, vitatkozunk róla vendéglátóimmal, a fiatal falusi tanárházaspárral. Nincsen villany, vagyis jó akkori szokás szerint éppen el van véve; Ceauşescu bácsi imígyen spórol a népén. Számomra akkor, tizenhét éves, érettségi előtt álló ifjúember számára vendéglátóim, mindketten az előző tanévben Kolozsváron frissen végzett tanárok, jelentették a friss levegőt, az erdélyi magyar centrumból hozott szellemet, az ózondús lélegzetvételt. Oda, abba a városba, az ottani egyetemre készülődtem magam is a következő év nyarán esedékes érettségi vizsga után.
Mi a nagy vers, arról volt szó akkor éppen, abban a félhomályos panelszobában, egy teljes sötétségbe borult falu sok-sok pislákoló, halvány fényecskéi közül az egyik mellett, a friss nyomdaszagú kötet fölé hajolva. Mi a nagy vers? Melyek az ismérvei? Kérdeztük ott egymástól, és bizonygattuk egymásnak az állításainkat, soroltuk az érveinket egy-egy kötetbeli darab kapcsán.
Aztán, alig pár órával később, a sötét, kivilágítatlan utcákon hazafelé bandukolva, és a sűrű sötétségben jobbra-balra, s a lábam elé is ügyelve, hogy meg ne botoljak, el ne essek, azon gondolkodtam, hogy rendszeresen elveszik a villanyt, sorba kell állni mindenért, kvótára, jegyre adják már élelmiszert, satöbbi, satöbbi. És nagy naivan fel nem tudtam fogni, hogy hogyan létezhet, hogy senki fel nem emeli a szavát, sem ott a faluban, sem másutt, ez ellen az immár tarthatatlan helyzet ellen. Még jó, hogy ifjúi forrófejűséggel nem ragadtattam akkor magam valamilyen meggondolatlanabb dologra. És közben jól emlékszem zúgtak bennem az este együtt olvasott verssorok, hogy ez itt egy vérben ázó ország, futottak a fejemben A Kővadászok Klubja sorai, s hogy: Talán még annyit: ez itt nem vetés, / Ez az egyszerű, kedves lándzsaerdő. / Amikor még pipacsok voltatok, / Nem tudhattátok: ez a kor is eljő. És tovább, Az alvók című vers döbbenetes sorai ugyanígy: És alusztok és erre nincs bocsánat / Ilona-szín, Anna-szín éveken át. / Zajlanak megkésett, helyi érdekű háborúk, / helyi érdekű győzőkkel, halottakkal. / Ilona-évek, Anna-esztendők után /a semmiről sem tudtunk nem érv ma már. Meg a harmadik vers-kedvencem, Az almáskert passzusai is, ugyaninnen: Az almáskertbe nem megyünk! / Csalogathat a szajha nyár. // Az almáskert volt mindenünk. / Így hát mindenünk elveszett? Így bandukoltam akkor hazafelé, Király László verseinek mankóiba kapaszkodva a sötétben, az október végi éjszakában, tulajdonképpen egy akkor eléggé homályosan látszó jelenben, egy bizonytalannak látszó jövő felé.
Hogy mi a nagy vers, persze, azt azóta sem tudom pontosan megfogalmazni. Csak érzem talán, megérzem, hogy amit elolvastam, az nagyon megfogott, megrendített, megszólított. Azt érzem olyankor, hogy végigborsózik tőle a hátam, hideg futkos rajtam a fejem búbjától a nagylábujjamig. De akkor mi ott, a gyér világítású panellakásban, ebben a verseskötetben több nagy verset is találtunk. Mint ahogy azóta magam is a későbbi (meg a korábbi) Király-kötetekben.
Aztán Ilona-szín, Anna-szín évek következtek, Kolozsvárra kerültem, és olyan kivételes szerencsém volt, hogy éppen abban a szerkesztőségben, a Helikon című folyóiratnál dolgozhattam, ahol körülbelül másfél méterre volt az asztalom a Király Lászlóétól. Életem addigi legszebb időszakának tartom azt a pár esztendőt, amit Király és szerkesztőtársai mellett tölthettem a Helikon Nagy-Szamos utcai redakciójában. Laci bácsi akkor, a kilencvenes évek elején, körülbelül annyi idős lehetett, mint amennyi jelenleg én vagyok.
És most, közel harminc évvel a falusi panellakásos élmény után, miközben a Székely Könyvtár Király László-kötetét szerkesztgettem, állítottam, raktam össze, és elejétől végéig végigolvastam a Király-versek mindenikét, újra megszólaltak bennem a kedvenc Király László-versek, amelyeket három évtized alatt sem felejtettem el, és amelyek mindig előjönnek, valahányszor a helyzet, valamilyen helyzet azt megkívánja.
Nagy költő az, akinek a sorai kirázhatatlanul benne maradnak az ember fülében, és minduntalan előbukkannak, valahányszor szükségünk van rájuk írja Spiró György az egyik tavalyi esszéjében, a Magtár című kötetben. És én hiszek neki. Mert én is így gondolom. És nem számít, hogy a percnyi megmondók, a mindenféle kánonok hatalmasai éppen hogyan vélekednek egy-egy, méltatlanul hallgatással sújtott kortársunkról.