Pécs panoráma

Egy időben a lépcsőház a városhoz tartozott. A kaput nem zártuk nem volt ki elől. Ha betévedt valaki, akadt szem, hogy meglássa, és akadt száj, hogy szóvá tegye. Más kérdés, hogy a száj a vicéhez tartozott, és a segédházmestert eléggé lehetett utálni. Ám aki kíváncsi volt, milyen a kovácsoltvas korlát, vagy hogy néz ki a mennyezetfreskó, bejöhetett, lefényképezhette a lépcsőházat, a belső udvart, sőt, meleg napokon Szilcz bácsi megvendégelte pár pohár hűvös sörrel. Márpedig tikettest keríteni ősszel sem volt könnyű feladat. Ezekben az években a lépcsőház éppúgy hozzátartozott a lakáshoz, mint a városhoz. Tímárék vacsoráinál a vestibule-ben is feszengtek néhányan. Viszont ezt a vice sem vette zokon, és nem tette szóvá. Amikor elhívtuk a Vajta kárpitost, kicipelte a füles fotőjt a grádics mellé, és ott kopácsolt. Ha átmentünk Vass szomszédhoz, tojásért, senkinek eszébe nem jutott becsukni az ajtókat. Tárva-nyitva állt minden, és a gang kielégítette ki nem mondott vágyakozásunkat, hogy szeretünk túlfolyni a tárgyainkkal a falakon. Nem csak csenevész virágok, babakocsik, biciklik sorakoztak az ajtók előtt, hanem kicsordultak a nevetések, az illatok, a veszekedések, a történetek is. A sok íz, szín és hangulat ott lengedezett az udvaron, fölkúszott a cserepek fölé, összekeveredett a kémények titkaival, és szép lassan betöltötte a várost. Távoli rokonom meg is jegyezte, hogy jó lehet itt lakni. (Sz. Koncz István)