Istenem, Duinóban a sirályok

Tagadhatatlan, hogy ebben a verseskötetben is ott lélegeznek az elhagyott, ám mégis elhagyhatatlan városok (Budapest, Kecskemét, Szeged, Duinó, Madrid, Salamanca). S ott a meggyfaerdő, mely egyszerre véres és édes-savanykás ízeket rejtő. Ott a Föld pora és Isten szeme. Ott vannak a sirályokat maguk fölött tudó és olykor elveszítő tengerek. Ott a haza történelme és időtlensége, s mindez úgy, ahogy bennünk egyszer csak összegomolyodik, majd mégis szétszálazódik. A most kiadásra kerülő verseskötet hangulatában, vershangjában, tartalmi vonatkozásban is több szálon kötődik a közelmúltban publikált, irodalmi pályázatokon díjazott vagy kiemelt versesköteteimhez (Üvegfalak, bádogtetők, Budapest, Napkút Kiadó, 2012; Kék repkények, bukott angyalok, Budapest, Napkút Kiadó, 2012). Jóval szélesebb teret kapnak azonban a korábban csak érintőlegesen színre vitt témák. Így például a szerelemhez, az együttléthez, a szétváláshoz, a hazához, a hétköznapi utcák világához fűződő érzések, és persze jelentős hányadban mindaz, aminek megvan a maga filozófiai nyomatéka is: a mód, ahogy általában bejárjuk, belakjuk a tér-időt, valamint a hit szükségességének és mirevalóságának soha ki nem kopó kérdőjelei és válaszkísérletei. S itt-ott megnevezve vagy utalásszerűen hangot kap a bennem erősebb szellemi rezonanciát ébreszteni képes alkotókról való gondolkodás is. E személyek: Rainer Maria Rilke, Federico García Lorca, József Attila, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes, Paul Celan, Ingeborg Bachmann és egy zeneszerző, Liszt Ferenc.