Jeanne d'Arc

Tudjuk, hogy a korkülönbség nem lehet gátja a szerelemnek. No de ha ekkora? A nő ugyanis Jeanne d'Arc, Franciaország nemzeti hőse, kanonizált szent, a középkor szülötte, a férfi pedig Joseph Delteil, XX. századi francia író. Az utóbbi fülig szerelmes regénye hősnőjébe, annak testébe és lelkébe, kicsattanó erejébe, szikrázó hitébe. Csoda-e, ha ekkora szerelem lángra lobbantja, a jelenbe transzponálja az orléans-i szűz hús-vér lényét? Igen, csoda, a vérbeli irodalom csodája, élő és halott titokzatos módon, szemünk láttára egyesülnek, Delteil a legmaibb mába rántja hősnőjét hirtelen mozdulattal. Kis híja, tán annyi sem, hogy a Szent Johannát körbeölelő íz-, szag- és színvilágban lubickolva az olvasó maga is bele nem szeret a legendás nőalakba.
A Jeanne d'Arc nem átlagos történelmi regény. Sehol az unásig ismert, méltóságteljes hömpölygés, a tudálékos leírások. Delteil regénye egyetlen érzéki zuhatag, örök jelen, vibráló jelenlét, jóllehet a szerző Jeanne d'Arc életének egyetlen mozzanatát sem ugorja át, hagyja ki, mismásolja el. Dühkitörések és féktelen áhítatrohamok, látomások és a világ szépségeiben való szinte fájó, állandó gyönyörködés, kifinomult nagyhatalmi játékok és a csatában kiontott vér fűszeres, nehéz szaga: efféle kettősségek vonzása-taszítása kíséri a hősnőt pályáján. Delteil orléans-i szűze szerelmi viszonyban áll a Mindenséggel, nem azért szűz, mert a hús kísértéseit elkerüli, hanem mert mind az öt érzékén keresztül viharos szenvedéllyel egyesül Istennel és a világgal. Hatalmas tempóban, óriási életvággyal, ugyanakkor szilaj kételyektől is szaggatva vágtat végig a neki kijelölt pályán, mégsem mulaszt el egyetlen, zsigeri mélységben átélni és megélni való pillanatot sem.