A zeneiskola

Sűrű ködpára gyűlt meg az ívlámpák felső szegélyének fényplafonja körül, ragyogásuk kioltotta a csillagokat, s az ég romantikusan üres és meghitten közeli lett, mint a halál, amely lenyúlt néha, és kicsippentette egyik-másikunkat egy totálkáros autó roncsai közül. Ha felmentünk a hátsó sorba, és felálltunk a padra, a stadion kőpereme fölött kiláttunk a város házaira, és éreztük a hideg novemberi levegőt, mint valami óceán fekete jelenlétét a hajókorláton túl, s amikor a meccs után eljöttünk, és ennek a lakónegyed-városrésznek a csöndbe borult utcáiból visszanéztünk, hatalmas, fénytől gőzölgő járművet láttunk mögöttünk, az oszlopsorok ívei lángoltak, mint a kabinablakok, a stadion nagy, süllyedő hajónak rémlett, és mi voltunk a híres-hírhedt katasztrófa túlélői
Vidéki futballmeccsről hazafelé ballagó gimnazisták egy tengerparti kisváros rejtélyes, kortalan lakója, a mindenkit ismerő, de senki által sem ismert indián egy örökké elválóban levő, de egymástól se véradáson, se Rómában szabadulni nem tudó házaspár egy mitikussá növő bolond angol, a hely szelleme az amerikaiak számára idegen egyetemi városban a Trisztán és Izolda-történet levélformában előadva látogatás egy furcsa pszichológusnál emlékek a szívszorongató gyermekkorból egy bolgár költőnő a hidegháború kulturális közegében
Érzések, hangulatok, remények, tétova várakozás, újrakezdés, veszteség és megszenvedett harmónia. John Updike-nak, a XX. század egyik legnagyobb novellistájának ez a kötete 1966-ban született.