Az emberi lét nyomorúságáról

III. Ince pápa (1198-1216) írói munkásságának ismertetésekor három művet szokás kiemelni, mindhármat még bíboros korában írta. Az első a De miseria humanae conditionis (Az emberi lét nyomorúságáról), a második a De missarum misterilis (A szentmise misztériumairól), a harmadik pedig a De quadripartita specle nuptiarum (A házasság négyfajta formájáról) című mű. Nem túlzás azt állítani, hogy Ince írói hírnevét legelső műve, a De miseria humanae conditionís című traktátus alapozta meg. Miért írta meg III. Ince e művet? A prológusban maga a szerző válaszol erre a kérdésre: a kevélység elfojtása végett, amely minden bűn feje. A mű megírására nem személyes csapás vagy szenvedés inspirálta, hanem a világról szerzett tapasztalata. A traktátus három könyvből áll. Az elsőben az emberi lét kezdetének nyomorúságát mutatja be a születéstől a gyermek- és ifjúkoron át egészen az öregkorig. A második könyv egy lelki tükör, amely a hét főbűn közül négyről beszél részletesen: a fösvénységről, a torkosságról, a bujaságról és a kevélységről. Tulajdonképp tehát csak negatív oldaláról jellemzi az embert. A harmadik könyv nem más, mint a halálról, a pokolról, a pokolbéli kínokról, a kárhozatról, az elkárhozott lelkek szenvedéséről, az utolsó ítéletről szóló elmélkedés. Tipikusan középkori felfogásban esik szó minderről, hasonlóan a középkori túlvilágjárásokhoz. E hasonlat nem véletlen: Dante is ismerte a nagy pápa művét, s hatással volt rá az Isteni Színjáték megírásakor. Előszeretettel idézték Ince művét mind a latin, mind a népnyelven alkotó szerzők. Jelenlegi ismereteink szerint közel húsz latin nyelvű műben találhatunk idézeteket belőle. Népszerűségét azonban nemcsak e művek bizonyítják, hanem a traktátus francia, ír, holland, német, olasz és spanyol próza- és versfordításai is; jelenleg 34 fordításról van tudomásunk. A fordítások szinte kivétel nélkül mind a késő középkorból származnak.