Lobogóm Homérosz!

A fül a kötet tükre írta valahol Podzelverisz, a híres költő és asztaliteniszező. Bevett szokás szerint a könyvborító lapjának belső hajtókáján (amelyet különben anatómiailag teljesen indokolatlanul neveznek fülnek) olvashatunk magáról a könyvről néhány ismertető mondatot, amelyek különös bár, de így van sohasem a könyv hátrányos vonásait emelik ki. Még sohasem olvastam ilyesféle fülszöveget: X. Y., az átokrossz könyveiről ismert dilettáns író ezúttal is tanúságot tett tehetségtelenségéről. Új regénye még az eddigieknél is csapnivalóbb, s aki most éppen kezében tartja ezt a szemetet, jobban teszi, ha pénzét okosabb dologokra költi. Ha mégis megveszi, magára vessen, bár annyi bizonyos, hogy a befejezés ostobasága fölött nem fog bosszankodni, mert már az első oldalak után félrelöki ezt a fércművet.
A régi görögök nem ismerték a fülszöveget, s csak a legújabb időkben, a könyvkiadás ugrásszerű fejlődése során jelentek meg az irodalomban a fülszövegírók, mígnem maguk az írók is megkedvelték ezt a műfajt. Még a múlt század végén is ritka volt a fülszöveg, s meglehetősen szűkszavú. A Háború és béke fülszövege még emlékszem rá mindössze ennyi volt: Tolsztoj Leó gróf, a népszerű író ebben a regényében fordulatos és lebilincselő szerelmi történet keretében leplezi a francia imperializmust, és döntő csapást mér a bonapartizmusra.
A kaptafák iránt érzett ideges ellenszenvem (idioszinkrázia) késztet arra, hogy e fülszövegben ne arról számoljak be, ami verseskötetemben található, hanem arról, ami hiányzik belőle. Nincsenek benne forró érzelmek, szenvedélyek, lángolások, titokzatos, mitikus mélységek, meghökkentő szóképek, hasonlatok, virágok, naplementék és napfelkelték, rémlátomások, évszakok, perzselő vágyak, stb. Ebben a tekintetben behozatalra szorulok, de szerencsére minden hiány hazai nyersanyagból pótolható. Arra kérem az olvasót, hogy bőségesen merítsen lírai tengerünkből annyi izzó szenvedélyt, amennyire csak szükséges van költői szárazságom ellensúlyozására.
Magamról csak annyit, hogy kezdő költő vagyok, ez még csak a második verseskötetem, holott köztudott, hogy csak az első nyolc kötet után derült ki, méltó-e valaki a költői cím viselésére.
Végül: hiszek abban, hogy a könyveknek is megvan a maguk sorsa (Terentianus Maurus), s mint meggyőződéses determinista (nem lévén elektron) biztos vagyok benne, hogy végsőfokon a végzet dönt, és nem a fülszöveg, amelynek éppen most ért a végére a kedves olvasó.