Életképek - Élesképek

Ez a kiadvány a Bólyi Helytörténeti Füzetek tizenkettedik száma. A legutóbbi egy évvel ezelőtt jelent meg. Mégsem egészen annak a sorozatnak a folytatásáról van szó, ugyanis a jelenlegi hatvan oldalas nyomtatvány több vonatkozásban is eltér az eddigi bólyi históriai visszatekintésektől.
A képi információ uralja, tehát joggal lehetne valamiféle fényképalbumnak is nevezni. (Ezt a mű mérete is igazolja.) Ám nincsen benne színes fotó, napjainkban készült dokumentum is mindössze három kap helyet ebben a füzetben. Viszont több mint öttucatnyi réges-régi, évtizedekkel ezelőtt üvegnegatívként rögzített felvételt ad közre.
A 12. Bólyi Helytörténeti Füzet egy egészen másfajta és jóval nagyobb terjedelmű könyv ,,mellékterméke". Már az előbbi idézőjeles szó kiválthat némi tiltakozást az olvasókban, ha pedig ,,hozadék"-nak nevezem, végképp eljelentéktelenítem a munkát. (Ez pedig semmiképpen nem szándékom vagy célom.)
Ugyanis a játékosan kettős címmel megjelenő könyvecske különleges kultúrtörténeti érdekességek közkinccsé tételét szolgálja: Németbólyi élet-/éles képek a 20. század első feléből.
Ez a cím mindenképpen igényel némi magyarázatot. A mintegy hetven fénykép a múlt évszázad tízes, húszas és harmincas éveiben készült. Valamennyi Németbólyban. Annak az időnek a hétköznapi és ünnepi eseményeiről, családi-magánéleti és közösségi életének egy-egy pillanatáról tudósítanak.
Napjainkban természetes követelmény, hogy élvezhetőek, azaz megfelelően élesek legyenek egy nyomdai kiadvány fotográfiái. A megfelelő minőség elvárható volt már akkor is. Még egy falusi, nyugodtan állíthatjuk, amatőr fényképésztől is. Ugyanis, ha komolyan vette, amit csinál, neki is rendelkezésére állt olyan korabeli technika, fénykép-készítési eljárás, amelynek ismeretében és szakszerű alkalmazásával élvezhető formában örökíttettek meg az akkor egyidejű pillanatok. Az életkép és az éles kép már egy évszázaddal ezelőtt sem volt csupán vágyálom.
Schneider István képei mindenben eleget tesznek ennek az elvárásnak. Témaválasztásuk, a képkivágások ésszerűsége és hibátlan logikája, a felvételek kontrasztfényei és a személyek, illetve objektumok élessége, az előhívás és a másolás komoly szakértelemről tanúskodó kivitelezése aligha vitatható. Pedig a negatívokat üveglemezre rögzítette a fényképész.
Van persze bennük néhány, mai szemmel és ismeretanyaggal rendelkező mesterfotós számára jól felismerhető kezdetlegesség, jelentéktelenebb hiba. Az azóta eltelt idő fizikailag viselte meg az eredetiséget őrző műtárgyakat. De gondoljuk meg: mennyit fejlődött a technika, és benne a képrögzítés többféle módja Schneider István és Máy Péter születése között! (1888 és 1966)
Nem érdektelen néhány szóval felidézni e kiadvány keletkezéstörténetét.
A településnek és vidékének kézműiparát kutatva a fényképezést részben vagy egészben foglakozásként űző németbólyi és bólyi, illetve itt tevékenykedő fotósokat számba véve, egyik család atyai hagyatékából majdnem száz darab üvegnegatív került elő. (Fiatalok tájékoztatása végett: a fényképezés hőskorában 6x8 vagy 10x14 cm méretű síküveglapokra rögzített emulziós réteg örökítette meg a témát. Sötétkamrában azt hívták elő, majd újabb eljárásban eme negatívokról készültek a papírképek.)
De mindennek a részletei meghaladják egy ,,szöveges" helytörténész illetékességét. Ezért az Előszónak a II. fejezetében egy szakember, Máy Péter fejti ki a fotótechnika történetével és ezekkel az alkotásokkal kapcsolatos gondolatait. Természetesen ő maga is végig jelen van a kiadványban, hiszen a réges-régi felvételek mai közlésre történő alkalmassá tétele, sokféle korrigálása az ő feladata volt.
Schneider István (1888-1949) alkalmi családi és megrendelésre készített felvételei több évtizeddel ezelőtt készültek: hetven, nyolcvan, kilencven és száz (!) évvel 2012 előtt. Közreadásuk a mester leányának (Kovács Józsefné Schneider Terézia) és unokájának (Kovács Katalin) köszönhető.
Ők nemigen bíznak abban, hogy egy németbólyi család fotóarchívumában ma is fellelhető, több évtizedes felvételek érdeklődésre tarthatnak számot a 21. század elején.
Jómagam nem osztom ezt a nézetet. Úgy vélem, településünkön sok olyan ember él, akinek a múlt érték. Felidézése már-már erkölcsi kötelesség abban a világrendben, amelyben leginkább csak a jelen pillanat számít fontosnak, és sokaknak aligha van saját egójukon túlszárnyaló gondolata, érzése, élménye, emléke.
Nem lehet vitatni: a képek elsősorban családi vonatkozásúak. Szülők, gyerekek, szűkebb és szélesebb körű rokonság szerepelnek rajtuk. Ami feltétlen pozitívumuk: valamennyin emberek.
A fentiek persze egyáltalán nem zárják ki, hogy az egy évszázaddal ezelőtti németbólyi élet hétköznapjai és ünnepi pillanatai ugyancsak az Olvasó elé kerüljenek. Szüret, disznóvágás, nagymosás, házépítés rég elporló pillanatait örökítette meg a család-és közéletcentrikus fényképész; egykori elsőáldozások, hajdanvolt esküvők, iskolai ünnepi rendezvények támadnak fel a képeken. Különleges felvételt készített a mester a németbólyi katolikus templomban 1927. szeptember 6-án: herceg Montenuovo Alfréd, volt császári és királyi főudvarmester ravatala a kép témája.
Minden képhez tartozik egy hosszabb-rövidebb magyarázat, tájékoztatás, értelmezés. Ha ez a néhány mondat csak arra alkalmas, hogy az Olvasó ne csak nézze a képeket, hanem lássa is a megjelenített embereket és tárgyakat, már nem volt hiábavaló a nem mindig könnyű kutatás, múltidézés. Ebben a vonatkozásban a korabeli öltözködésről, a gyermekjátékokról, a kézműipar eszközeiről és az épített környezet külleméről is értékes adatok kaptak helyet a kiadványban.
Természetesen valamiképpen csoportosítottam a képeket. Az időrend - noha kézen?fekvő rendezési elv lett volna - egyrészt túlságosan szétszórta volna a látványokat, másrészt sokszor csak üggyel-bajjal vagy egyáltalán nem lehetett volna a kronológiai egymásutániságot rekonstruálni, így a tematikai csoportosítást választottam. A szöveges nyitány (Schneider István és Szommer Margit egyszerűsített családfája és a fényképész életrajza) után önmagáról, a családjáról, főként két leányáról (Emma, 1921. és Teréz, 1925.) készült képeket közlöm. Többféle csoportkép következik, majd a németbólyi hétköznapok és az ünnepi alkalmak megörökítései láthatók a kiadvány lapjain. Mint már említettem, mindegyik némi kommentárral.
Mindössze három mai felvétel került a műbe. Valamennyi abszolút személyes: egyiken Schneider István síremléke jelenik meg; a másikon egy díszes szék, melyet ő készített; a harmadikon pedig egy saját kézírással kiállított számla. A múlt sorsa kulturált közösségekben és etikus egyének között nem az eltűnés, a végleges elenyészés. Hanem a megmaradás, beépülés a mindenkori jelenbe, hogy aztán a közelebbi és a távolabbi jövőnek is tanúja, tanulsága és szerves része legyen. Teljesen egyetértek azzal a gondolattal, amit nemrég mondott egy mai történész: A múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk. Rajta élünk.