Elkártyázott köpeny

Amikor a Helikon Kiadó igazgatója fölajánlotta, hogy régebbi és újabb verseimből szívesen megjelentetnének egy könnyen áttekinthető, mozgékony válogatást, őszintén meglepődtem. Verseket ma? Válogatott verseket háromszáz oldalon? Nem a kiadó nagyvonalú fényűzése ez? - kérdeztem némi aggodalommal. Nem! - hangzott a szelíd, de egyértemű válasz. S rögtön utána még egy olyan mondat is, amely fölért a legmagasabb szintű elismeréssel és igazságszolgáltatással: - A magyar költészet nélkül nem volna magyar nemzet, magyar szellemiség, ami egyértelműen azt jelenti, hogy ezután se lehet. Mit mondhattam erre? Azt, hogy - divatok ide vagy oda - kezdettől fogva magam is így gondolom. Hiszen az igazi költészet mindig szembesülés az igaztalan, romboló élettel, miközben a legforróbb vágyakozás is arra, hogy a teljesség átélői és birtokosai lehessünk. Legyen szó szabadságról, szerelemről, szellemről, a lét legdrámaibb kérdéseiről. Ma például a költészet legizgatóbb föladata az, hogy a félrevezetett, a becsapott, a többszörösen is manipulált emberben újra fölébressze természetes ösztöneit és a saját határain is túlmutató képességét. Továbbá, hogy őrizze, védje, gazdagítsa nyelvünket, mert ha holnap és holnapután már nem lesznek nagy költők, a civilizáció aszályos körülményei között elsorvad a nyelv, s a sorvadástól pedig törvényszerűen meghanyatlik a gondolkodásunk. Európa új tagországaként várhatna-e ránk ostobább balsors? Csoóri Sándor