HullasztÓ

Szívtépő címmel is megjelent!

Viannak ez a regénye más, mint a korábbiak: komorabb, szigorúbb, komolyabb. Igaz, ebből sem hiányoznak a szójátékok, a fantasztikus részletek, az abszurd, sőt morbid jelenetek a kecskék autostoppolnak, a gyerekek tudnak repülni, a plébános nyilvános boxmérkőzést szervez a sekrestyéssel , de Vian ezúttal egy kicsit megzabolázza féktelen játékos kedvét, és egy sötét, kíméletlen, helyenként Kafkát idéző világot mutat be a maga hol kegyetlen, hol szemérmesen érzelmes, szilaj, vibráló stílusában.
A Hullasztó 1953-ban jelent meg, eleinte értetlenség fogadta, alig néhány évvel később azonban egymás után ért meg újabb kiadásokat, s ma már a Pekingi ősz és a Tajtékos napok mellett Vian egyik legkedveltebb, legtöbbet idézett műve.

A vörös patakon ott cirkált a Dicsőság csónakja, rothadó húsdarabok után kutatva. Holtottó odakiáltott neki. Amikor a csónak egészen közel ért hozzá, beleugrott.
-Nos, mi újság? kérdezte kedélyesen.
-Semmi felelte a Dicsőség.
Holtottó elővette azt a hátsó gondolatot, ami már reggel óta érlelődött benne.
-Tudja mit? javasolta. Mi lenne, ha elmennénk magához? Szeretnék néhány kérdést feltenni magának.
-Végül is, miért ne? mondta a Dicsőság. Menjünk. Megengedi?
Mintha rugó lökte volna ki, beugrott a vízbe. De közben vacogott. Nagy nyögve lökte magát előre egy uszadék felé, s ügyesen a szája közé kapta. Egy igen kis kéz volt. Tintafoltos kéz. Visszamászott a csónakba.
-Nézd csak nézegette a kezet , a Karesz kölyke már megint nem volt hajlandó megírni a házi feladatát.