Idő és emlékezet - Tanulmányok az időről az ezredfordulón

Az idő folyama az ember előtt jórész rejtve marad. A múlt azért, mert a felejtés sok dolgot eltöröl, a jövő azért, mert még nem vesz részt a kommunikációban, még nem történt meg. De kíváncsiak vagyunk rájuk, ezért a múltban és a jövőben megtörtént eseményeket a jelenbe hozhatjuk. A halál megszakítja az egyéni élet időfolyamát. A felejtés pedig elvékonyítja a megtörtént eseményekhez kötő szálakat. Az emlékezés legtöbbször egy térbeli helyhez, meghatározott időponthoz kapcsolódik, mindig konkrét. Az egyén és a közösség bizonyos mozzanatokat kimerevítve meg akar őrizni: emlékhelyhez, ünnephez köti őket. Ezt a technika is segíti. Így lesznek az egyén és a közösség emlékezetének fenntartói, s ezáltal létezésének meghosszabbítói a fényképek. Ezek az ünnepeket és az emlékhelyekkel együtt a közösségi emlékezet rögzítésének eszközei. A szóbeliségben, az írásbeliségben, a mítoszokban, a szent szövegekben, illetőleg a rítusokban, a tárgyakban, a képekben mint külső eszközökben tárolt emlékezetet elő lehet hívni, a bennük tárolt üzeneteket pedig újra lehet értelmezni. Nemcsak egyének, hanem közösségek is emlékeznek. Az emlékezést gyakran ritualizáljuk, szakralizáljuk, vagy éppen deszakralizáljuk, megismételhetővé tesszük, ám a mindennapoktól mindenképpen elkülönítjük őket. Megjelenik a szent és a profán idő. Ezáltal az idő valami sajátos, az embertől független jelenséggé válik. Az 5. Szegedi Vallási Néprajzi Konferencia tanulmánnyá formált előadásai az üdvtörténeti időről, az egyházi év és a vallásos élet egyes alkalmairól, szimbolikus tagolásáról, az ünnepekről, a század- és ezredfordulókkal kapcsolatos apokaliptikus várakozásokról szólnak.