Vígaszság

Ameddig a szem ellát, sövényekkel szegélyezett hegyes-völgyes mezők, szénabálák, erdőfoltok, a hatalmas ég, és odalent egy gyerekhorda, többé-kevésbé fürdőruhában, szőrös állatokon lovagolva; nevetve, kiabálva, üvöltve szaladgált egy nagyon sötét vizű folyó partján, amely hamarosan eltűnt a fás foltok között. - Oké, minden rendben - sóhajtott fel Kate. - Akkor mi is letehetjük magunkat egy kicsit.
Charles nem moccant.
- Na, jön?
- Meg lehet ezt szokni?
- Mit?
- Hát ezt...
- Nem... Mindig másmilyen...
-Tegnap - Charles hangosan gondolkodott - az ég rózsaszín volt, a felhők pedig kékek, ma éppen az ellenkezője van, most a felhők... Maga... Maga már régóta itt lakik?
- Kilenc éve. Jöjjön, Charles. Fáradt vagyok. Nagyon korán keltem, éhes vagyok, és fázom is egy kicsit...
Charles levette a zakóját. Régi trükk volt. Ezerszer bevált. Igen, régi trükk volt, hogy hazafelé menet a zakóját egy szép nő vállára borította, de most az volt a nagy újdonság, hogy tegnap egy láncfűrészt cipelt, ma egy meztelen csigákkal teli kosarat...
És holnap?"