Kilenc

Hamsun, Sartre, Genet és Kafka ízeit véltem felfedezni Stasiuk könyörtelenül pontos, mégis drámai erejű prózájában. A Kilencnek minden jel szerint a kortárs regényirodalom kimagasló alkotásai között a helye. Egy gyökértelen, nyugtalan kelet-európai nemzedék portréja ez, meg egy városé, amely beletörődött, hogy a posztkommunizmus nem egészen az, aminek hirdetik írta Irvine Welsh a The New York Times Book Reviewban Stasiuk regényéről. A nálunk főleg egyéni hangvételű esszékönyveiről (Az én Európám, Hogyan lettem író, Dukla, Útban Babadagba) ismert lengyel szerző regénye pár évvel a rendszerváltás után játszódik: emberi sorsok véletlenszerűen ütköző biliárdgolyókként találkoznak az átalakulóban lévő Varsóban, egy adósságát visszafizetni próbáló kisvállalkozó krimielemeket sem nélkülöző történetével a középpontban. De Stasiuk esszéihez hasonlóan a Kilenc főszereplője is az idő, ez a láthatatlan anyag, amelynek árjával a hősök sikertelenül próbálnak szembeúszni.