Sorsszimfónia

Amikor keze újra a klaviatúrába kapott, még mindenki azt hihette, valami véletlen folytán, akaratlanul sikerült neki ez a szép zenei hangzás. De kisvártatva mindent elárasztott a muzsika, sodrása elsöpörte a kételyeket, a hangokat, a zajokat, eltüntette a vidám arcokat, az összevillanó tekinteteket, szétfeszítette a falakat, kiszórta az ebédlő fényeit a végtelen éjszakai égre, az ablakon túlra.Nem az volt az érzése, hogy játszik. Hanem hogy behatol az éjszakába, beszívja miriád jégkristályból, falevélből, szélből kevert finom légiességét. Már nem volt benne semmi fájdalom. Sem félelem, hogy mi lesz. Sem szorongás vagy lelkifurdalás. Az éjszaka, amelybe behatolt, beszélt a fájdalomról is, a félelemről is, a múlt jóvátehetetlen töréséről is, de mindez már muzsika lett, és csak szépségében létezett.