Eldorádó

Korának és generációjának egyik leggazdagabb tematikájú, egyik legteltebb hangzású, a szövegalakító technológiák révén egyik legtalálékonyabb regénye. A "generáció" nem szorul bemutatásra: Krasznahorkai, Zalán, Temesi, Szőcs Géza, Sziveri, Esterházy, Géczi, Baka meg még néhányan. De a "kor"... Ambrus Lajos mindannyiuknál később indult, s ez a megkésettség addig tartott, amíg a rendszerváltozás ideje úgy döntött, hogy nem ér rá és nem is tiszte irodalommal foglalkozni. 1988-as a könyv, de valamikor az évtized elején már jelentek meg belőle mutatványok, hol máshol, mint a Mozgó Világban. S maga a regény mint könyv nagyjából egyidős is a Porral vagy a Sátántangóval... Újra kellene olvasni ezt a kort, amit a "prózafordulat idejének" titulálnak a hivatalosságba emelkedett ítéletmondók és végrehajtók. Most itt van a kezünkben az Eldorádó új kiadása, legyen ott minél több kézben, s pironkodjanak, akik még tudnak. Én is újraolvastam két évtized után. Egy dolgot állíthatok biztosan: ez egy magyar regény. Amin azt értem, hogy ilyen a magyar regény. Történelmi és anekdotikus, a nyelvben tobzódó és a tájban otthonos. Választott regényideje a mindenkori magyar létidő: a forradalom utáni kor, amely nem felejti a revolúciót, a történelem - ábrázolva - egyszerre natúr borzalom és álarcosbál. Az idő tehát mozdulatlan, mint ahogy azt Mikszáthék és Krúdyék és Kosztolányiék megtapasztalták. De az idő mindig allegorikus is, csak ezt a benyomást "szét kell írni". Hova máshová menekülhet a megállt idő megörökítője, mint a szavak mámorába? Meg a hitbe: "Legyen úgy, mint régen volt." Legalább úgy. Alexa Károly