Mennyi boldogság! - Tíz történet

Részlet a könyvből:
"Dimenziók
Doreenak három busszal kellett mennie - az elsővel Kincardine-ig, ott megvárta a londoni járatot, ott aztán megvárta a városi buszt, amelyik elvitte az intézethez. Vasárnap reggel kilenckor indult el. A buszok közti várakozási idő miatt körülbelül kettőig eltartott, mire azt a százötven kilométert megtette. A sok üldögélést a buszokon meg az állomásokon nem nagyon bánta. A munkája nem az a láblógatós fajta volt.
Szobalány volt a Kékfenyő fogadóban. Fürdőszobákat súrolt, ágyneműt cserélt, szőnyegeket porszívózott és tükröket fényesített. Szerette ezt a munkát - bizonyos mértékig elterelte a gondolatait, és ki is merítette annyira, hogy este elaludjon. Ritkán találkozott igazi nagy felfordulással, bár néhány asszony, akikkel együtt dolgozott, olyan történeteket mesélt, hogy az embernek égnek állt a haja. Idősebbek voltak nála, és arra biztatták, hogy lépjen tovább. Azt mondták, addig kéne tanulnia, amíg fiatal és jól néz ki, hogy irodába kerülhessen. De ő elégedett volt azzal, amit csinál. Nem akart emberekkel érintkezni. Azok közül, akikkel együtt dolgozott, senki nem tudta, mi történt. Vagy ha mégis, nem árulták el. A fényképe megjelent a lapokban - Lloyd készítette róla és a három gyerekről, a karjában az újszülött, Dimitri, kétfelől meg Barbara Ann és Sasha nézett a kamerába. A haja hosszú volt, akkor még, hullámos és barna, természetes színű és formájú, ahogy Lloyd szerette, az arca szégyenlős és lágy - mindez nem annyira azt tükrözte, milyen volt ő valójában, inkább azt, amilyennek Lloyd akarta látni."