A Galamb

Hátborzongató. Patrick Süskind ért ahhoz, hogy megfélemlítsen. Nem Stephen King-féle rettegést idéz elő, itt inkább a hétköznapi, egyszerű dolgok tűrhetetlensége miatti szorongáson van a hangsúly. Süskindnél továbbá az a legviszolyogtatóbb, hogy nem a sötétben megbúvó szörnyek a rosszak, hanem a világosban szembejövő átlagemberek. Egy nap alatt kiolvastam A galambot, és rögvest utána neki kellett kezdenem Kanehara Hitomi Önregényének, különben a hajamat téptem volna. MUSZÁJ volt olvasnom valamit, mert nem tudtam elfogadni, hogy a könyv kifogyott a betűkből. Hiányérzetem fikarcnyi sem maradt, csak egyszerűen tovább akartam falni valamit. Beteggé tett ez az írás; olyannyira előidézte a téboly-fétisemet, hogy már-már azt hittem, magam is meghibbanok, ha nem falhatok fel több betűt. (Szerencsére Kanehara kisasszony regénye csak folytatta az őrületet...) Ezen a kisregényen nagyon sokat és nagyon áthatóan lehet gondolkodni, de - ahogy A parfüm esetében is - inkább hatott az érzéseimre, az ösztön-énre, mintsem a hűvös logikát kedvelő énemre. Felfogta bár az agyam mindazt, amit az Édes Annának hála már megértett egyszer, csakhogy háttérbe szorult a szavakkal kifejezhető, elemző felfogás az érzékszerveket kiélesítő, katasztrófára váró, adrenalin-pumpáló tudatalattival szemben. Ha valamire azt mondjuk: élmény, a közelébe sem járunk annak, amit ez a mű biztosított a számomra.