Vitéz kapitányok... (Történet a nagy zátonyokról)

A dohányzó szélfogó ajtaja tárva állt. Az Észak-Atlanti-oceán köde betódult, mikor a nagy gőzhajó utólérte a ködöt; a halászjármüveket figyelmeztető kürt erősen bugott. - Ez a kölyök, ez a Cheyne, a leghaszontalanabb semmirekellő a hajón - mondta egy ur s bevágta az ajtót. - Legalább ide ne ütné az orrát az éretlen fickó. Egy fehérhaju német vajaskenyérért nyult s evés közben dörmögte: - Ismerem a fajtáját. Amerika tele van ilyen diszpéldányokkal. Jó erős kötélvég kellene nekik! - Tévedés! A fickó egészen jámbor; sajnálatot érdemel, ma reggel beszéltem az édesanyjával - szólt közbe egy newyorki ur, aki a diványon kényelmesen elnyulva feküdt. - Kicsi kora óta szállodáról szállodára hurcolják. Megfigyeltem őt is, édesanyját is. Nagyon kedves asszony, csak éppen a fia neveléséhez nem ért. Most Európába viszi, hogy ott fejezze be a nevelését. - De hiszen azt még el sem kezdték - szólalt meg egyik sarokból egy philadelphiai ur.- S már most kétszáz dollár havi zsebpénze van a fiúnak. Maga mesélte nekem. S még nincs tizenhatéves. - Az apjának vasutai vannak, ugy-e? - kérdezte a német. - Igen. Bányái, erdei és hajógyára. Szép birtoka van az öregnek San Diegóban és Los Angelesben; vagy féltucat vasútvonal ura s övé a Csendesóceán felé lejtőződő hegységen kitermelt fának a fele. A felesége annyi pénzt költhet, amennyit akar - folytatta a philadelphiai kényelmesen. - Az asszony nem szereti a nyugalmat, azért kóborol a fiával és az idegeivel; közben egyre azon töri a fejét, mit szeretne a fiu..