Vietnám - Teli bőrönd üres szív

Sokszor vagyok magányos utazó, néha csak napokig, néha hetekig, ritkán hónapokig. Általában nem saját döntés, amikor utazom, az út kapcsolódik valamilyen feladathoz, fellépéshez, fesztiválhoz, irodalmi programhoz. A magányos utazóhoz időnként csapódik másik magányos utazó, vagy egy régi ismerős, egy levelezőtárs, aki végre valóságban is megmutathatja magát, de ettől ez az utazó magányos marad, mert azok nincsenek ott, akiket mélyen szeret, így a kapcsolódása a világhoz mindenképpen hiányos vagy sérült. A magányos utazó egyetlen társa a figyelem, amivel megpróbálja örökösen feltérképezni, hogy hol van, mi történik körülötte, hogyan viszonyuljon ahhoz, ami történik, ami körülveszi. Így volt ez, amikor két hónapon át vándoroltam keresztül Vietnámon, gyerekkorom háborújának helyszínén. Figyeltem és jegyzeteltem, hogy meg tudjam az itthonmaradottaknak mutatni, mit éltem át, mit láttam abból a világból és mit láttam abból, ahogyan az odavetődő utazók és élményvadászok kóboroltak keresztülkasul az olcsó szállodák, vendéglők, és boltok, az optimálisan elérhető különleges látványosságok rengetegén. Hogy megfejtsem és megértsem, ki miért van ott, ki mit keres, és ki mit talál, s hogy mit kerestem én ott, és mit találtam. Legyél most te a társam, legyen társam a te figyelmed ezen a sokezer kilométeres úton, láss és gondolkodj velem együtt, mert többek leszünk, ha nem vagyunk egyedül!