Vidéki állomások

Pesthez közel, Ócsán, a Vasút utcában, túl a kilencvenedik évén, éldegél legidősebb költő-kortársunk, Falu Tamás. Szikár testét betegségek törték meg, szelleme azonban változatlanul friss. Egy lesüllyedt kisvilág emlékei zsongják körül, gyászolja messze távozott fiatalságát, földben porló szeretteit, jó ismerőseit, de - mint maga vallja: "mosolygok az újra, siratom a régit" - élénk figyelemmel kísér ma is mindent, az űrutazásoktól, fölfedezésektől kezdve az apróbb-nagyobb örömökig, bajokig. Hosszú életében, 1914 óta, kilenc kötet verse - pontosabban kötetecskéje - jelent meg; ezek nemhogy antikváriumokban nem találhatók már, de a nagyobb könyvtárakban sem mind. Az 1967-ben kiadott válogatást is az utolsó szálig fölvásárolták. Olvasókban hát nem szűkölködik Falu Tamás. Részben rájuk gondolva bocsátjuk közre ezt az első, nagyobb szabású gyűjteményt, a költői életműnek mintegy kétharmadát, bőven megtoldva kötetekbe soha nem került régi és újabb versekkel. Egyúttal igazat szeretnénk szolgáltatni egy szerény, jó költőnek. Egy költőnek, aki soha nem akart többnek látszani, mint aki-ami, megmaradt a maga csöndes, egyszerű hangjánál, a maga "kisvilágánál", megmaradt - egy nálunk ritka típus képviselőjeként - a vidék, a félfalu-félváros poétájának. Most, ezeket a sokszor látszólag igénytelen, de pontosan, gonddal megmunkált, finom szellemességgel gazdagon fűszerezett verseket együtt olvasva álmélkodhatunk igazán. Mennyire sokrétű, sokszínű, eleven, egyben-másban már-már a Krúdyéra emlékeztető világ, egy egész kis, múltba omló társadalom panorámája rajzolódik ki hitelesen Falu Tamás levendula-ilatú költészetéből.