Út a Mercihez... és tovább

Százhúszan ültünk a teremben, már vége felé járt az infó. Az elért eredményeket kérdezte a csinos mosolygós szöszi előadó. Kik a JÁDÉ-k? (Ide az első vezetői szinten ténykedők tartoznak, legalább négy munkatárs van egy csoportban.) Felálltak vagy huszonöt-harmincan. Mennyi ideje van az üzletben, és mennyit keresett? - vitte oda a mikrofont mindenkihez a sugárzó előadó. Két hete és hatszáz dollárt, egy hete és ötszáz dollárt, tíz napja és hétszáz dollárt, hangzottak sorban az elégedett válaszok. Kik a GYÖNGY-ök? Jött a következő kérdés. Megint felálltak vagy tizenöten. Mióta vannak az üzletben, és mennyit kerestek? Három hete és ezerötszáz dollárt... Fészkelődni kezdtem a széken, én nem tudtam letenni fele ennyi pénzt sem a család asztalára, pedig saját tulajdonú nyílászáró telephelyem volt Budapest szívében, ráadásul még egy cégem Szlovákiában, amit a németül megjelent könyvem forgalmazására hoztam létre. Jött a mindent eldöntő kérdés: Kik a ZAFÍR-ok? Itt megint felállt vagy nyolc-tíz ember. Mióta vannak az üzletben, és mennyit kerestek? Egy hónapja és egymillió negyvenezer forintot. A többit meg sem hallgattam. Hátradőltem a székemen és körülnéztem. Ott, akkor, abban a teremben, mindenki emberből volt. Nem láttam egyetlen ufót sem. Tudtam, hogy megjöttem. Hazaértem. Ezt kerestem már évek óta. Kezet fogtam a meghívómmal, és hangosan hogy mindenki hallja körülöttünk, megköszöntem: - Köszönöm, hogy meghívtál. Mit kell tennem?