Tűz Szárnyak I-II.

A sárkányfióka-jóslat Fátyol felemelkedett a levegőbe, szárnyaival folyamatosan csapkodott a fennmaradásért. A távolban megpillantotta a barlang nyílását, és barátai aggódva kikukucskáló fejét. Egy hatalmas csobbanás hangját hallotta maga mögül. A másik Tengerszárny kiemelkedett az óceánból. Óriási farkával kétszer is a vízbe csapott, ahogy kiemelkedett a levegőbe, amitől terebélyes hullámok gyűrűztek minden irányba. A levegőben még hatalmasabbnak tűnt. Horgas karmai élesen csillantak meg a napfényben. Sötétkék szemei a nőstény szárnyára szegeződtek. Az első személy, akivel a királyságában találkozott, az életére akart törni. Az elveszett örökös Pannon is megrezzent, s a nyakára csapott. Szélszál szemei tágra nyíltak, majd a földre vetette magát, bebukfencezett a legközelebbi bokor alá, s a fejére borította a szárnyait. - Mi a fenét... - kezdett rá Dicső lehajolva, mikor hallotta, hogy valami elsuhan a füle mellett, s halk puffanással belecsapódik egy fába. Megperdült, látta, hogy Pannon a szeme láttára tűnik el: mintha az erdő kinyújtotta volna érte a karjait, csendesen átölelte, s magába húzta. Egyik pillanatban még szédülten imbolyogva előtte állt, aztán már ott sem volt. S egy másodperccel később Fátyollal is ez történt. Aha! - gondolta Dicső.