Timár-utca 17

Részlet a könyvből: Bealkonyodott, mire hazaértek. Mély homály borult a szobára és az áprilisi szél haragosan zörgette az ablakokat. Idegen volt a lakás, riasztók a bútorok körvonalai. Az utcai lámpa fénye egyenesen a képre esett, anya nagy, aranykeretbe foglalt arcképére. Mintha itt várna meghitten és barátságosan kis családjára, mint régen, amíg egészséges volt, míg csupa derű, bizakodás volt egész lénye, míg rátehette gyöngéd kezét óvón azokra, akiket szeretett. Ternovay István megállott a kép előtt. Hosszan nézte. Ebben a bizonytalan világításban, mintha életre keltek volna a festett szemek, mintha az ajkak mozdultak volna, hogy intsék: nem szabad elveszíteni a bizalmat! isten velünk van. Bizalom! Remény! Hova tüntek mindezek most már! Ki vigasztalja csüggedésében, ki tegye vállára kezét, ha úgy érzi, hogy nincs miért tovább küzdenie? A derült, kék égbolthoz hasonló szemek lecsukódtak örökre...