Téli kikötő(elbeszélések)

Az olvasóhoz Gelléri Andor Endréről Barátaim, mikor sok évvel ezelőtt elolvastam a ,,Nyugat" folyóiratban Gelléri Andor Endre ,,Szállítók" című novelláját, levelet írtam neki, hogy legyen szíves és keressen fel. S mikor eljött, már akkor, azonnal ezt gondoltam: - No lám, itt jár-kel köztünk, vastag szemüvege van és gyerekes, huncut nevetése, - olyan, mintha épp most tett volna lóvá valakit, - továbbá busa feje és óriási izmai, - mert hisz többek között diszkoszvető is volt, mint ő maga meséli . . . De még továbbá: mini uzsonna közben ez szemmelláthatóvá lett, az étvágya is épp oly hatalmas, mint az izmai - s mindez neki nem elég. Úristen, mi minden kellene még az ilyen embernek! Nem volt neki elég Barátaim, hogy olyan hatalmas volt a fiatalsága, az izmai, meg az étvágya s ami a legfőbb: a tehetsége. Mert íme, az Istenség minden adományai teljében, azok teljes birtokában s lubickolva mindabban, amit mi, öregedő emberek oly vágyakozva csodálunk, - ő, Gelléri Andor Endre mégis hirtelen elszomorodott (s bizony későbben is, gyakrabban is e szegény, drága barátom, mint ahogy az fiatalembereknél természetes és érthető) - mondom, az uzsonna kellős közepén, falattal a szájában valami nagy búbánat foghatta el, mert így szólt hozzám: - Attól félek, hogy mégse vagyok én elég tehetséges Milán úr.