Szerelem bolondjai

Távol kocsizörgés hallik. A kis ember felugrik a fűből: Apa jön, siessünk! S kezét nyújtja az öregnek, mintha az ő erős inai segítenék azt fölállni helyéből, s aztán vezeti magával és oktatja gondosan: Vigyázz, el ne essél; itt egy nagy kő van, kikerüld! A nagy ember szót is fogad szépen, s kikerüli a nagy követ. Az unoka tanítja nagyapját járni. A kertből a verandába három lépcső visz föl. Azon felmenni még csak a nagy tudomány. A kis ember előrelép, s aztán a nagy embert úgy oktatja: Itt vigyázz! A jobb lábaddal lépj! Nem az a jobb, másikkal! Úgy! No, még egyet! Itthon vagyunk! Azután, mint aki dolgát jól végezte, otthagyja a nagy embert utána csoszogni; maga ujjongva fut előre; megbotlik, földhöz vágja magát, de nem töri ám be az orrát, nem fakad sírva, fölkel és fut odább, nevetve, mint akivel semmi sem történt. A veranda végén ül a fiatal nő. Arca nagyon megváltozott, mióta nem láttuk. A hajadoni komolyságot az anya sugárzó boldog tekintete váltotta fel arcán. Mint leánynak, volt az arcában valami férfias; most egészen női ez. Az én magam nincsen többé; helyét elfoglalta a mink. Egy gondolata sincs többé, amely egyedül járna; minden eszméje társat keres, s ez veti arcára azt a mondhatatlan édes fényű glóriát, mely szótlanul is rávall a nő végtelen boldogságára. Dolgozóasztalkáján hímes selyem van és tarka gyöngyök, arany, ezüstfonál; azokból készít valami miniatűr-szigonnyal valami parányi kis főkötőcskét; sokkal kisebbet, mint ahogy azt jelenleg látható emberek viselhetnék.