Szelek szárnyán

Böcklin mesternek van egy megragadóan mély képe: a szélcsend. Mostanában a berni képtár büszkesége. Azúrkék égboltozat alatt pettyes, a sósvíztől likacsos kőszirt emelkedik ki a mozdulatlan tengerből. A kövön hableány pihen, néhány álmosan tollaszkodó, feketefejű sirály társaságában. Fullasztó csend, izzó hőség, vakító napfény árad ki a keretből. A halfarkú leány egy bágyadt mozdulatot tesz a karjával, mintha fel akarna emelkedni; zsibbadt tagjai azonban visszahúzzák a sziklalapra. Álmodozva, vágyakozva, bájos aléltsággal és mégis gonoszul leselkedve tekint ki a messzeségbe, mintha várná a közeledő vihart, mely szilaj életre fogja kelteni az alvó tengert. Soha még a vihar előtti baljóslatú csendet közvetlenebbül nem jelképezték, mint e nyugalmas és mégis démoni erejű képen. Azt kérded tőlem, szíves olvasóm, hogy mi közöd neked, a jó családapának és békés adófizetőnek, a halfarkú némberhez? - A könyv, melyet ezúttal a kezedbe adok, a hableányról szól. A nyári álmát alvó Adriáról, melynek lomhasága merő báj, pihenése csupa erő, mosolya izgató veszedelem. A vitorlás sportember úti naplóját akarom közrebocsátani.