Sírok a sárban

Valamikor a második világháborúban vagyunk, Írország egy szegény falujában, Galway közelében, a tengerparton. A faluban nincs televízió, moziba csak néhányan jutnak el a közeli nagyvárosba, rádió, újság alig akad, a szereplők közül többen nem tudnak írni, olvasni - vagy ha tudnak, nem szívesen teszik. A hírek szájról szájra terjednek, pletykaként, itt-ott hozzátoldanak új információkat, máskor lenyesegetik róla a feleslegesnek gondolt sallangokat. Így megy ez a föld alatt, a sárba temetett hullák között is. A holtak beszélnek és beszélnek és beszélnek - a szóáradatból pedig kibomlanak egy falu ügyei: a piti lopások, a nevetséges sértődések, a szerelmi bánatok, a megélhetés gondjai, no meg a nadrágot hordó nők, betonutak és palatetők alakjában megjelenő modernizáció. Adva van egy falu a 20. század közepén egy olyan vidéken, amelyről sokan nagyon keveset tudunk. Keveset tudunk az ország történelméről, arról, milyen szerepet játszott Írország a második világháborúban. Ugyanakkor tudjuk, milyen elveszíteni szeretteinket, milyen érzés, ha kihasználnak bennünket, tudjuk, milyen a szegénység, tudjuk, milyen pitiáner ügyek miatt éveken át sértettséget hordozni a szívünkben, tudjuk, mekkora fájdalom még évtizedek múlva is visszagondolni szerelmünkre, aki másé lett. Ez Ó Cadhain zsenialitása: amint elkezdjük olvasni az első pillantásra különös, idegen, sosem látott nevekkel teli furcsa szöveget, pár oldal után úgy érezzük: mi ezeket az embereket ismerjük. Ó Cadhain neve és munkássága Írországon kívül szinte ismeretlen maradt. Noha a Sírok a sárban már 1949-ben megjelent a Scéala Éireann hasábjain folytatásos formában, majd 1950-ben könyv alakban is, az angol fordításra több évtizedet kellett várni. 2015-ben a Yale University Press beválogatta Ó Cadhain művét egy olyan sorozatba, amelyben méltatlanul mellőzött, jelentős kulturális és művészeti értékkel bíró műveket jelentettek meg.