Rekviem a holnapért

A szerelem riadt megkönnyebbülésével nemzettek engem, mert béke lett és volt már a földön. A szerelem örökített meg engem, a szerelem rendelt ide engem, hogy nézzek, hogy lássam benépesülni magammal a Holddá pusztított világot, az épülő új kultúrákat. Itt vagyok, az emberiség legszörnyűbb katasztrófája után születve, és kitárom összekulcsolt két kezemet, mint két sziklevelét az egynapos tölgy, és elmondom nektek látomásaimat. Sírgödrömben arcomat fordítom fölfelé, kinézek a korhadt falevelek közül, láthatjátok, olyan vagyok, mint mindenki más, csak óvom a szerelmet, mert házam ablaka lőtéren világít, s markomba szorítom mindenhol egy pillanatra a fényt, hogy kacaghassak, meglobogtatom a kezedet, mert a rémület felfújt gömbje hanyatt nem vághat minket, elmesélem a hiányzó álmokat, s kíváncsian várom, hogy szétgurult örömépítő-kockáimból építek-e magamnak házat, ahol játszom az arcodon ujjaimmal, játszom arcodon a történelemmel, s játszom az ifjúsággal, utolsót pillantva hátra, mert egyre többször kell hasadról elkergetnem a halál szép zöld legyeit, mert a végtelen idő kimért útján életre szerettetett értünk két-két embert, s megújította bennünk örök mécsesét a szerelemnek...