Próbaidő

Megtalálni az igazat. Megtalálni és el nem engedni soha. Egy szűk mezsgyén haladtam az egyetlen/ige felé elnémúlóban/Ha meglátod foltot a szemhatáron/süllyedni emelkedni testemet/az út írt engem nem mehettem másfelé/s most az a mezsgye vagyok/ már soha semmi több és semmi kevesebb. Tizenkilenc évesen jelenik meg első verseskötete, gyerek volt, amikor elindult az úton. Éjjel-nappal faggatlak/anyám/útközben hol herdáltam el/a nevetést - valami elveszett, valami megbizonyosodott útközben. A telt dallamot, a muzsikát eleresztette, versei szikárabbak, aszketikusan szűkszavúak, olykor már töredezettek. Ahogy az út keskenyedett, úgy rajzolódott ki egyre szélesebben a költő profilja, hangja egyre szuggesztívebb, lobogása erősebb, izzóbb, bizonyosabb. Mint a kristály belső lapjaira, tört vonalak útjain esik a fény az ő verseire is. Aki figyel, meglátja a kristályon átvilágító fénysugarakat s a kőzet belső lapjait is. S a szív csöndjébe zsinórt ki ereszt le/Ráveti árnyát a bordák keresztje - írta még fiatalon. A szív dobbanásai az érett, szűkszavú, az énekről lemondó költő versein is áthatolnak. Egy templom, egy patak, porladó földgöröngyök, fák és palánkok, egy kavics, a kövekbe hasító ék, a nádirigó hangja, a kéz, az arc: Rába György szimbólumokból fejti ki verseit. Dinamikus fókuszversek: dráma feszültséggel sűrű pillanatokban adnak hírt az élet pokoli fájdalmairól, a lobogó örömről - a föld ízé-ről, ahogyan a költő mondja. A lenti lét-ben, közel halottaihoz, a halálhoz, a szem önmagát kutatva, önmagában a világot - a kéz magasba kapaszkodik: a tapintható vaksötéten áthatolva felvillan az ég is, Rába György szűkebb saját ege.