Por és hamu

Korrajz és vallomás Az 1936-ban publikált Bűntudat és a Vígszínházban 1943-ban bemutatott Atyai ház után szinte természetszerűleg és a trilógia befejező köteteként ír­tam 1951-ben az itt következő Por és hamu című korrajzot és vallomásomat. Korrajzot és val­lomást -- ismételem, mert mint ahogy látni fogják, ez a nagy­terjedelmű és széles mederben hömpölygő mű több (vagy ke­vesebb, de mindenesetre más), mint egyszerű regény -- cél­kitűzéseiben, igényeiben, de főként művészi és írói szándé­kaiban igyekszik túllépni a ki­zárólagosan mese és történés bonyodalmaira épített regény határait. Hiszem ugyanis, hogy a fejlődő, de gyökereiben a XVII., XVIII. és főképp XIX. század folyamán kialakult klasszikus elbeszélés mind jobban és szélesebben magába olvasztja a történetírás, emlékirat töre­dékek, sőt más egyéb részlet­tudományok elemeit, helyet adva természetesen személyes élmények és emlékek szöve­dékeinek, ezáltal átitatva és behálózva az elbeszélés nyers mese- vagy regényanyagát, szinte a história és krónika határáig terjesztve ki az egyéb­ként kezdettől fogva ledérségre hajlamos műfaj, mármint az elbeszélés és regény kereteit. Egyébként jelen történetem hőse egy bizonyos Lénárt György volt csendőrfőhadnagy, akinek életét és pusztulását mondom és mondatom el egy embertelen hajsza keretében, évszázadunk első tizedébe ágyazva az eseményt, így és ekképpen keltve életre hősök és áldozatok szenvedő, azóta talán már rég elporladt nagy­számú csapatát, szinte halotti beszédet tartva szenvedéseik, porrá és hamuvá vált emlékük fölött, egyben pedig, hogy tel­jes legyen a kör, a bűntudat és az atyai ház után -- az író, a gondolkodó és a tanú jogán -- e töredékek tükrében mutatva be egy letűnt, kemény, porrá vált világot.