Örök szolgaság I-II.

Részlet a kötetből: "Szomorú, szürke napra ébredt a város. Az égen nehéz, sűrű felhők gomolyogtak, a csípős, fanyarízű levegő pedig havat jelzett. Cselédlány lépett a gyermek hálószobájába és széthúzta a függönyöket. Gépies pillantást vetett a szemközti verandás, díszeshomlokzatú házra, majd a gyermek ágyához lépett. - Philip! Ébredj, Philip! - szólongatta. Lehúzta róla a takarót, karjába vette és levitte a földszintre. A kisfiú még félálomban volt. - Anyád látni akar - mondta a lány. A földszinten benyitott az egyik szobába és a gyermeket odavitte az ágyhoz, amelyben egy asszony feküdt, a kisfiú anyja. Az anya kinyújtotta a karját. A gyermek melléje bújt az ágyba. Nem is kérdezte, miért ébresztették fel. Anyja megcsókolta a szemét, majd sovány kis kezével, a fehér flanell hálóruhán keresztül, végigsimított a fiúcska meleg testén. Aztán még szorosabban szorította magához. - Álmos vagy, szívecském? - kérdezte. Hangja annyira gyenge volt, hogy szinte úgy hangzott, mintha máris nagyon messziről jönne. A gyerek válasz helyett elégedetten mosolygott. Boldog volt a nagy, meleg ágyban, a puhán ölelő karokban. Igyekezett még kisebbre összehúzódzkodva közelebb bújni édesanyjához és álmosan megcsókolta. Majd lehúnyta a szemét és már aludt is. Az orvos az ágyhoz lépett. - Ó, ne vegyék még el - sóhajtott fel az asszony. Az orvos nem válaszolt, csak komolyan nézte. Az asszony tudta,, hogy a gyerek nem maradhat tovább nála. Ismét megcsókolta. Keze végigsiklott a fiúcska testén, egészen lábafejéig, majd tenyerébe fogta a jobblábát és megtapogatta az öt, apró lábujjat. Azután a ballábán simított végig és kitört belőle a zokogás. - Mi baj van? - kérdezte az orvos. - Talán fáradt? Az asszony nemet intett. Képtelen volt beszélni. Könnyek peregtek végig az arcán. Az orvos hozzáhajolt. - Hadd vigyem vissza. Az asszony túlságosan gyenge volt, semhogy ellenállt volna. Tűrte, hogy a gyermeket kiemeljék a karjából. Az orvos átadta a dajkának. - Vigye csak vissza az ágyába. - Igenis, doktor úr.