Nyolc perc

Ha hirtelen - egy pillanat alatt - meghalna a Nap, ebből nyolc percig nem vennénk észre semmit, mert nyolc percig tart, amíg a sugárzás eléri a Földet. Farkas Péter elbeszélésének két szereplője - két öregember: egy férfi és egy nő - ebben a "nyolc percben" végzi el mindennapos halálgyakorlatait, amelynek középpontjában mégsem a halál, hanem a szerelem áll: az egyetlen olyan dolog, amely túléli, túlélheti a test és a szellem leépülését, a hús felbomlását. Farkas Péter kíméletlen pontossággal szembesít bennünket azzal, hogy mi vár ránk, ha egyszer majd "elmarad az emlékezetünk", s nem azért lesz nehéz megmondanunk, hogy kik vagyunk, mert nem ismerjük önmagunkat, hanem azért, mert tényleg nem tudjuk. A remény azonban - hogy talán mégis marad belőlünk valami - nem megszépíti az elbeszélést, hanem bizonyossággal lát el bennünket: akármi történik is velünk, végig kell csinálnunk. "Az öregasszony mellkasa mozdulatlannak látszott, de az öregember tudta, hogy lélegzik. Lehajolt, két kezébe fogta az öregasszony arcát, és lassan, de határozottan szólongatni kezdte. Az öregasszony hamarosan nyitogatni kezdte a szemét, aszimmetrikusan, hol az egyiket, hol a másikat, de újra és újra visszacsúszott az öntudatlanságba. Az öregember rendületlenül szólongatta tovább, ismételte a nevet, hiszen csak úgy és csak addig tarthatja meg az öregasszonyt, amíg meg tudja szólítani, meg tudja nevezni. Tudta, ha nem hívja folyamatosan, átsiklik, áthúzzák a másik oldalra, ahol legelőször a név bomlik el, előbb, mint a vér, a lélegzet vagy a sejtek."