Minden kész

Amikor elfogadtam Elemér atya megtisztelő felkérését, hogy írnék előszót megjelenő homília-kötete elé, nem tudtam még, hogy nem is lesz ez olyan egyszerű. Sejtettem ugyan: ahhoz, hogy bármit is megfogalmazzak, egyszerre kell kilépnem és benne maradnom az élményben. Mert sokszor megesett 1997 júniusa és 1999 novembere közt, hogy az épp elküldés (faxolás) előtt álló szöveget együtt olvastuk, csiszolgattuk, tökéletesítettük. Az is megesett, hogy az Új Ember hasábjain (mert oda készültek egytől-egyig) aztán újraolvastam őket, próbáltam visszaemlékezni a közösen javított szavakra, szórendekre. Nem volt egyszerű, mert Elemér atyánál mind a stílus biztonsága, mind pedig az anyanyelv legapróbb finomságainak mély ismerete lehetővé tette a magamfajta botcsinálta ,,lektor" számára, hogy akár már az első olvasáskor is bátran hagyatkozzék a szöveg sodrására, érezze annak belső áramlásait, vegye észre, hogy a szerző mennyire az Írásból, az Írásról és nem az írás kapcsán erről-arról beszél. Ezek a rövid homíliák alig-retorizáltságukkal távol állnak, sőt már-már kifejezetten ellentmondani látszanak barokk előzményeiknek. Biblikus ihletettségük, visszafogottságuk és erudíciójuk (amely azonban soha nem válik hivalkodóvá) a patrisztikus kor igehirdetésének beszédmódjával rokonítja őket. Az egyetemes keresztény örökség szerteágazó hagyománya válik itt egy mélyen személyes és emberi olvasat hátterévé. Mert miközben a szövegek ,,kortárs" jellegéhez sem a teológia, sem pedig a biblikus teológia szempontjából nem nagyon fér kétség, üzenetük - az első sortól kezdve - érezhetően több annál, hogy a szerző önnön tájékozottságát vagy egy misztérium ,,könnyen levezethető" evidenciáját állítsa olvasója elé. Nem meggyőzni akar, hanem bátorítani; nem az evidenciák világával magunkra hagyni, hanem talán mindenekelőtt a misztérium csendes és közeli voltának felismerésére megtanítani, utána pedig - ezzel a tapasztalattal - a hit szabadságába útra küldeni.