Miből csinálják az elefántot?

Lankadatlan kedvvel gyűjti össze Fehér Klára immár évek óta hétköznapjaink morzsányi vagy karéjnyi örömeit és bosszúságait, azzal a töretlen hittel, hogy jó szándékú humorral vagy csípős szatírával sikerül változtatni a hibákon. Ezt a segíteni akarást érzik mindazok, akik panaszos leveleikkel, kérésekkel keresik fel az írónőt (több százan, ezren) mert tudják, hogy mindig utánajár a bajoknak, vitatkozik, párbajozik az olvasók igazságáért, s mindent megtesz a sérelmek orvoslásáért. Derűjét, hitét egyetlenegyszer karcolta meg mindeddig a kételkedés: Spanyolországban járva megnézte a bikaviadalt, ahol mindenki izgul, hangoskodik, zajong csak a bika tűri csendesen a torrerók ingerlő szurkálásait. Ebbéli benyomása, tűnődései Ars poetica címen fogalmazódtak meg kötetében: Mi lenne ha a bika ordítana? - kérdi, bár kételkedik benne, hogy ez bármit változtatna az ünnepélyes öldöklés szent szertartásán. Következtetése mégis az - hisz az egész kötet ezt bizonyítja - ha keveset is ér a tiltakozás, ha ismétlődnek is a horzsoló, metsző, olykor csontig ható vágások - Fehér Klára vallja, hogy nem lehet beletörődni, nem lehet csendben maradni, időnként "ordítani" - kell