Mesék és Széphistóriák

Méret: 18 cm x 12 cm Megjegyzés: A kötet fekete-fehér illusztrációkat tartalmaz. FÜLSZÖVEG La Fontaine meséi, egyes, szórványos közlésektől eltekintve, nem egyszerre, hanem egymás után, hosszabb időközökben jelentek meg: az első hat könyv 1668-ban, a következő öt egy évtizeddel később (1678), s az utolsó könyv az előzőkkel együtt a költő halála előtt egy esztendővel (1695). Ha a dátumokat nézük, kiderül, hogy ezt a "gyermeki" műfajt La Fontaine meglehetősen idős korában művelte; az első sorozat idején már negyvenhét éves volt, a másodikéban ötvenhét, s a gyűjtemény csak hetvenhárom esztendős korában vált teljessé. E mesék forrásai körül egész kis irodalom keletkezett. A legtöbb mese témája már az ókortól fogva ismeretes, számtalan névtelen vagy koholt szerzőjű gyűjteményben terjedtek, s szorgos forráskutatók nem egy La Fontaine-mesének négy-öt sugalmazójáról is tudnak, anélkül, hogy La Fontaine egyetlen biztos mintáját mindenegy esetben megállapíthatnák. Fokozza a bizonytalanságot, hogy a költő nemegyszer - szórakozottságból? csalafintaságból? - nem létező vagy téves forrást jelöl meg egy-egy meséje mintájául, nem szólva arról, hogy egyes témáit a közvetlen valóságból, a maga tapasztalásából is meríthette. Nagyjában és általában az első hat könyv meséi Aesopusra és Phaedrusra s ezeknek renaissance kori változataira vezethetők vissza, míg az utolsó hat könyvéi - korántsem kizárólagosan - a Bidpainak vagy Pilpajnak tulajdonított keleti mesékre. Két-háromezer év óta, a Gangesztől az Atlanti-óceánig, szinte minden nép hozzájárult egy nemzetközi mesekincs kialakulásához. Ha mellőzzük magát a folklórt, vagyis a mesék világvándorlását századokon, népeken és kultúrákon keresztül, és ha pusztán írásbeli, irodalmi szétágazásokra szorítkozunk, a La Fontaine-i meseanyag világ körüli útjának körülbelül ezek volnának legfőbb és legismertebb állomásai... Vissza