Magyar küzdelmek I-II.

Előszó Zrínyi Miklós (a költő és hadvezér), amikor a saját kora vitézeinek képét rámára vonta, tükörpéldául a magyart állította előtérbe. >>Kit kévánok - irja - s micsoda nemzetet akarok oltalmamra? Azt mondom: a magyart kévánom; azért, mert ez a legalkalmatosabb, legerősebb, leggyorsabb és ha akarja, a legvitézebb nemzetség... Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók, és ha kevesen vagyunk is, nem oly kevesen azért, hogy a török ebekkel meg ne bánassuk, hogy ily semminek tartott minket!<< Ha valaki tán azt hiszi, hogy Zrínyit a nemzetéért hőn verő szive ragadtatta ilyen szép mondásra, az olvassa el az Ungarische Heertrummel (seregdob) vagy az Ungarische Mannhaftigkeit cimü költeményeket. Ezek szerzői már közel száz év előtt ugyanazokat a húrokat pengették, mint Zrinyi Miklós! Vagy lapozgassa Gabelmann uramnak rengeteg naplóját, amely Zrinyi előtt félszázaddal Íródott. (Sajnos! máig sem jelent meg.) A német Gabelmann bámulattal ír a magyar katonáról, aki szerinte nem ismer veszedelmet, félelmet és akadályt, békével türi az éhséget, nyugodtan szenvedi a szenvedéseket; nappal harcol, éjjel sáncot hány, vagy strázsát áll és talpon virrad! Ugyanez az iró a mértékletes magyart és a törököt szembeállitja a falánk némettel s azt mondja, hogy tizezer német többet felfal, mint harmincezer török.