Lövészárok I-II

Egyszer, amikor betemetve feküdtem a Karszt lövészárkában, elképzeltem, hogy rövid fegyverszünet áll be, és az eltüntek nagy zarándokmenete bejárja azt az útat, amelynek két szélét az ellenséges útak határolják. Elgondoltam, hogy ezután sokkal könnyebb volna eligazítani a dolgokat, csak az ő kezükbe kellene letenni a béke sorsát. Ezt a fantasztikus álmot semmiféle miniszteri bizottságnak sem terjesztettem elő, némán, szomorúan a szívembe zártam, hiszen tudtam, hogy képtelenség. Ma is azt vallom, hogy annyit beszéltek és írtak a háborúról, hogy torkig vagyunk már vele. Először is a haditudósítók, ezek a kényeskedő pletykázók firkáltak össze mindenféle ostobaságot, akik messzelátóval és jegyzőkönyvecskékkel felfegyverkezve tanyáztak a hadtápterület kényelmes asztalai mellett. Azután jöttek az úgynevezett "frontharcosok", azok, akiket néhány puskalövés után hátrakergettek a tűzvonalból, meg a veszélytelen alvó frontszakaszok veteránjai, akiknek a háború válogatott szemelvényeiben volt csak részük és elárasztották a világot hadinaplóikkal. Ki törődött azzal, hogy a fogyatékos írásmodor elsikkasztotta a tényeket, hogy a hiúság, vagy a hiányos emlékezet elfakította égő szineiket.