Lélekmentés

Részlet a könyvből: Egyszer sok gond között mentem az utcán. Sok-sok ember nyüzsgött ott. Nagyon alkalmas pillanat volt ez arra, hogy belevesszek én is a tömegbe és egészen töprengéseimnek adjam oda magam. Egyszercsak valami furcsa kopogás riasztott fel elmélkedésemből. Valaki ott verte előttem a járda szélét. Fehérbotos, koldúsember akart átmenni a túlsó oldalra. Ki tudja, mióta kopogott már ott? S ki tudja, meddig kellett volna még várnia valakire, aki megszánja, segít rajta? Nincs neki senkije, aki vezetgesse, hát kopog. Kopog megállás nélkül, kemény konoksággal. Vár, mert tudja, hogy egyszer megáll mellette valaki, átkarolja és átvezeti a túlsó oldalra. Melléje álltam és átvezettem. Akkor döbbentem rá, hogy milyen rettenetes lehet ott állani valahol az életben, megrekedten, tehetetlenül; egy járda szélén állani és kopogni, kopogni, kiáltani süket tömegek fülébe, akik sietnek, akiknek csak magukra van gondjuk. Akkor döbbentem rá, hogy Krisztus ezeket az embereket kereste. Ilyeneket talált meg. Néki ezek voltak a barátai. Azokkal törődött, akikkel senki sem osztotta meg az otthonát, akiknek senki sem osztott igazságot. Azoknak kezét fogta meg, akik vakon, bénán, némán, koldúsan, magukrahagyottan és reményükvesztetten álltak és vártak rá életök járdájának szélén. Őérettök tette csodáit.