Kijárat az Adriára

"A nevem Bond. James Bond." Mondta a kém. És fejest ugrott a tengerbe. "Az viszont biztos, hogy amíg a jugoszláv nép fegyvert és paripát követelt, és versekkel fenyegette a nagyhatalmakat, Bond a főmérnökkel kávézgatott a kikötő fölött. Megismerkedtek, összebarátkoztak, a kémnek az ilyesmi nem jelentett gondot, a főmérnök meg beszélgetni vágyott. Mariáról akart beszélni, akinek forró melle-öle úgy nyomta a lelkét, mint Dózsa Györgyünk fejét a tüzes korona. Mert a főmérnök is elvi ember volt. Tehát mindent bevallott a feleségének, s így sikerült két kő közé keverednie, hogy a végén felfalják a disznók. Éppen azt mesélte Bondnak - miközben a határ túloldalán a jugoszláv kommunisták fenyegettek a vasökleikkel -, hogy mit állapított meg a felesége" - olvashatjuk a Sziveri-díjas Lovas Ildikó új regényében. De, joggal kérdezheti az olvasó, hogyan kerül ide James Bond, a híres 007-es ügynök? Kik vagy mi után kémkedik itt, a németek által "túlfűtött gőzkazánnak" nevezett Szerbiában és később is, a titói Jugoszláviában? Elképzelhető-e, hogy másképpen alakult volna a II. világháború, ha az angolok nem mellőzik titkos jelentéseit? Miért az a meggyőződése James Bondnak, hogy a kommunistáknak azért kell bukniuk, mert nem tudnak bánni a nőkkel? Vagy ez már a Kijárat az Adriára című regény női elbeszélőjének véleménye, aki a kilencvenes évek háborús Jugoszláviájában folytatja a nyomozást? Egyáltalán, mi köze van James Bondhoz, és miért nevezi önmagát is nyomozónak? Miért nem érdeklik a nagy dolgok, miért csak a jelentéktelennek látszó apróságok után kutat? És miért beszél a háborús évek tragikus tapasztalatairól a humor, az irónia és kalandregények nyelvén? Nos, e kérdésekre a regény minden olvasója maga találhat választ. Annyi talán megelőlegezhető, hogy a könyvben nagyszerűen ötvöződik a dokumentum és fikció, Bácska és Adria, a személyes és Bond - nem más ez, mint feszes rövidtávfutás az idők között.