John és Mary

A nevét tudom: Marynek hívják. Tőle tudom, vagyis nyugodtan hívhatják másképp is - végtére az ember ilyenkor azt mond, amit akar. Az ágyban feküdtem, néztem, és azon töprengtem, vajon ki lehet. Megismerkedésünk módja - ahogyan az már lenni szokott, egy bulin találkoztunk - nemhogy eloszlatta, de fokozta a bizonytalanságot. Ismeretlenül sodródtunk egymás mellé; elfelejtettük egymás nevét, vagy a bemutatkozás zűrzavarában meg sem hallottuk. Amikor már a kocsimban ültünk, és úticélunk kimondatlanul is nyilvánvalóvá vált, a helyzethez illő kis nevetéssel megjegyeztem, hogy nem értettem jól a nevét. - Mary - mondta; én pedig: - John. - Nevettünk. Mintha csak Mr. és Mrs. Smithként jelentkeztünk volna be egy szállodában - milyen kínos lehet ez olyan házastársaknak, akiket valóban Smithnek hívnak! Mit tudtam róla? Nem sokat; még a nevében sem lehettem biztos. Egy férfi és egy nő, ha így összejön, mint Mary és én, nem szükségszerűen alszik együtt; ha igen, az csak ráadás. Mindig úgy éreztem, hogy együtt aludni valakivel elmélyíti a közelséget és bizalmat, így örültem, amiért együtt alhattam Maryvel. Ha az órám jól jár, hat óra hosszat aludtunk együtt.