Huszárkalandjaim

Hatvan évvel a háború után már kevesen tudják, különösen a fiatal generáció tagjai közül, hogy kik is voltak a hadapródok. Az utolsó hadapródiskolások, beleértve magamat is, ma már hetvenöt-nyolcvan év körüliek lehetnek. Azok a fiatalok, akik a Horthy-rendszerben érettségivel vagy diplomával rendelkezve vonultak be katonának, mindkét karjukon, a zubbony ujján a csukló felett ívelt szalagot viseltek, katonanyelven paszományt, ezért is hívták őket karpaszományosoknak. Ezeket a karpaszományosokat vezényelték aztán a hadapródiskolára és tiszti iskolára, majd ezekből lettek a tartalékos tisztek, ha megfeleltek az akkori szigorú követelményeknek. Akik kihullottak a rostán a vizsgákon, azok megmaradtak sima karpaszományosnak. A karpaszomány, ez az egyszerű felvarrt szalagocska, meghatározta, illetve megpecsételte viselőjének sorsát. Hogy ez mennyire igaz, azt magamról tudom, mert én is diplomásként vonultam be 1943 őszén katonának Máramarosszigetre az 1. hegyi fogatolt vonatosztályhoz. A bevonulás napja emlékezetes maradt számomra, mert ekkor kezdődött katonaéletem zűrös időszaka. Aztán minden úgy folytatódott, ahogy meg volt írva sorsom nagy könyvében, a bevonulástól kezdve mindvégig, amíg le nem tettem a katonaruhát, beleértve a frontszolgálatot és a két és fél év hadifogságot a Szovjetunióban.