Hullasztó

Viannak ez a regénye más, mint a korábbiak: komorabb, szigorúbb, komolyabb. Igaz, ebből sem hiányoznak a szójátékok, a fantasztikus részletek, az abszurd, sőt morbid jelenetek - a kecskék autostoppolnak, a gyerekek tudnak repülni, a plébános nyilvános boxmérkőzést szervez a sekrestyéssel -, de Vian ezúttal egy kicsit megzabolázza féktelen játékos kedvét, és egy sötét, kíméletlen, helyenként Kafkát idéző világot mutat be a maga hol kegyetlen, hol szemérmesen érzelmes, szilaj, vibráló stílusában. A Hullasztó 1953-ban jelent meg, eleinte értetlenség fogadta, alig néhány évvel később azonban egymás után ért meg újabb kiadásokat, s ma már - a Pekingi ősz és a Tajtékos napok mellett - Vian egyik legkedveltebb, legtöbbet idézett műve. A vörös patakon ott cirkált a Dicsőság csónakja, rothadó húsdarabok után kutatva. Holtottó odakiáltott neki. Amikor a csónak egészen közel ért hozzá, beleugrott. -Nos, mi újság? - kérdezte kedélyesen. -Semmi - felelte a Dicsőség. Holtottó elővette azt a hátsó gondolatot, ami már reggel óta érlelődött benne. -Tudja mit? - javasolta. - Mi lenne, ha elmennénk magához? Szeretnék néhány kérdést feltenni magának. -Végül is, miért ne? - mondta a Dicsőság. - Menjünk. Megengedi? Mintha rugó lökte volna ki, beugrott a vízbe. De közben vacogott. Nagy nyögve lökte magát előre egy uszadék felé, s ügyesen a szája közé kapta. Egy igen kis kéz volt. Tintafoltos kéz. Visszamászott a csónakba. -Nézd csak - nézegette a kezet -, a Karesz kölyke már megint nem volt hajlandó megírni a házi feladatát.