Hajléktalanok

Ez a könyv azokról az emberekről szól, akik a nyitott kapukon is kívül maradnak. A rendszerváltás környékén bukkantak elő, noha mindig "a mi utcáinkon" távolodtak. Lehet, hogy a történészi búvárkodás a jelent is jobban megvilágítaná, mégsem akartam a kiegyezésig viszalapozni. Sőt kerültem a statisztikákat, a grafikonokat és a nemzetközi összehasonlítást is. Nem törekedtem a tudományosságra és a teljességre. Ezt tisztelettel meghagyom a kutatóknak. Jobbára csak beszélgettem azokkal, akik meghatározó alakjai voltak a hajléktalanellátás újraindításának, faggattam őket a "rongyos forradalom" előzményeiről, történeteiről és az intézményrendszerről (a legtöbbet - érintettségem okán is - a Fővárosi Szociális Központ és Intézményei mellett időztem), de legfőképpen a történet igazi hőseit, a hajléktalanokat akartam megszólaltatni. Gyökereimről annyit, hogy egy tizenegy gyermekes lelkész-pedagógus családban születtem, s én is lelkipásztor lettem. Egyházam a XVII. századi anglikán egyházban kialakult, lelki és szociális kérdésekben egyaránt hitvalló wesleyanus (metodista) vonalhoz tartozik. Kötődöm a hetvenes-nyolcvanas években megszólaló demokratikus ellenzékhez, és azon belül a SZETÁ-hoz. A magam útjára az Oltalom Karitatív Egyesület alapításával és Wesley János lelkészképző Főiskola igazgatásával léptem. Ötödik éve vagyok a Fővárosi Szociális Központ és Intézményei igazgatója. Sokszor, ha tehetetlennek ézem magam, az Evangélium egyik sajátos történetét idéztem fel magamban. Az apostolok kétségbeesve jelentik Jézusnak, hogy csak öt kenyerük és két haluk van, de ötezer éhes szempár szegeződik rájuk. A Mester ezekkel a szavakkal fordul feléjük: "Adjatok nekik ti enniök!" Mit mondjak? Én is ki akartam próbálni...