Gyógyulófél

A fiatal író újabb novellái - az első kötetéből (l.: Képzelt testek, 9307088) megismert ijesztő abszurditástól eltérően - valamifajta klasszicizálódás jeleit mutatják, különösen két vonatkozásban: részint jellemzőjük a szociografikus megfigyelés és lejegyzés pontosságára való törekvés, részint a szenvedő ember testi-lelki kínjainak már-már naturalista megjelenítése. Szinte valamennyi írását a tárgyi és emberi világ precíz rajzolata határozza meg; a gyomorbeteg öregember történetét (Démonok a WC-n), a fiatalember falusi hódításának kicsinyes és alpári pikareszkjét (Sci-fi), a testműködés és életfunkció - sokszor takargatott - elemzését (Tihi) éppen úgy, mint a tipikus kórháznovelláét (Seherezádé). Minden szenvedéstörténet mögött egy-egy életút húzódik meg, amely megint csak a rossz sors képlete, ám ezt a komor tónust, ezt a sötétre fogékony naturalisztikus, szociografikus, látleletező stílust befedi, némiképp eltakarja az író decens, kissé spleenes, borongásaival együtt elegáns életértelmező, lélekmagyarázó modora. A pokol bugyraiba tekint Ménes Attila, de nem visszataszítón, hanem őszintén és pontosan, és nem öncélúan. - Minden, a lét valóságos kínjaival szembenéző és e valóságot kendőzetlenül megismerni kívánó olvasónak ajánlható a kötet.