Gíta Govinda

Dzsajadéva szanszkrit nyelven író indiai költő, a szanszkrit költészet utolsó nagy alakja. A 12-13. században élt, állítólag egy költészetpártoló király udvarában. A hagyomány szerint nemcsak költő volt, hanem szent életű pap is. A lexikon ennyit tud róla. Éppenséggel nem sokat. A magyar nyelvű vers híve ezenfelül még azt is tudhatja róla, hogy ő az a költő, akit Weöres Sándor olyan tüneményesen fordított magyarra. A magyar-indiai kultúrkapcsolatoknak meghitt perce volt, amikor e sorok írója Új-Delhiben egy hozzá ellátogató helybelinek magyarul kezdte el skandálni az elképesztő nyelvi lovasmutatványt: ,,Szekfüvirágleheletzuhatagos-örömillatu délövi szélben..." - A Gíta Govinda? - nézett rá elképedve a fiatal indiai újságíró - magyarul? Nemcsak a verseknek, a versfordításoknak is megvan a maguk sorsa. Weöres Dzsajadéva-dalai keletkezésük pillanatától kezdve nem kevesebbet jelentettek annál, hogy a mai magyar költői nyelv tűrőképessége, teherbírása, hajlékonysága gyakorlatilag végtelen. Most itt az egész mű; szemrevételezése többféle tanulsággal is kecsegtet. Weöres első, A lélek idézése című fordításgyűjteményében a seregnyi dalból csak néhány található. Magyarázatot kínáló szövegkörnyezet nélkül, mint a tengermélyből felbukó szigetek. A heves, a megkésettség okán majdhogynem hisztérikus tájékozódás korszakát éltük; a később illő szerénységgel korrigálandó, nagy fölismerésekét. E dalokat is könnyű volt félreérteni. Táncos ritmusuk miatt afféle hajdankori dzsessznek képzelni őket: a közönség a földön ül és a térdét csapkodva énekli a refrént; költő és közönsége a zenében egyesül. A magyarrá lett szanszkrit lüktetés mögött, ha halványan is, ott csillogott a csalóka remény, hogy korunk sokfelől szorongatott költője a verszene hátára pattanva kilovagolhat a csapdából. A lényegből, mondhatni, semmi sem látszott. A lényeg ugyanis az, hogy az indiai és az európai gondolkodás gyökeresen különbözik egymástól. Homérosz istenei lehetnek házsártosak, bosszúállók, netán kicsinyesek, isten voltukhoz mégsem férhet kétség. Ahogy Theokritosz pásztora is egy pásztor a sok közül, épp csak ő szeretne egy jót szerelmeskedni. Mindenki az, aki. Kontinensünk gondolkodásának elemi egysége az én. És megismerésünk ösvénye a tiszta körvonal.