A KönyvKereső szolgáltatás csak regisztrált ügyfeleink számára elérhető.
Hogy igénybe tudja venni, kérjük, jelentkezzen be, vagy regisztráljon oldalunkon.
Hencegés nélkül mondhatom, hogy Giotto révén egy ízben ritka és kivételes élményben volt részem - úgy is mondhatnám: találkoztam Giottóval. A hadba lépés után két vagy három hónappal, 1940-ben, átutazóban voltam Padovában, s amikor elrohantam a Scrovegni-kápolnába, tetőtől talpig felállványozva találtam. Nemrég kezdhették meg a freskók konzerválási, restaurálási munkálatait; én meg, hogy mégis lássak valamit belőlük, kétségbeesésemben gerendákon és homokzsákokon másztam át, s egy csigaszerkezetbe akaszkodva, mellyel az építőanyagot vitték fel, egy ácsot meghazudtoló ügyességgel felhúztam magam az állványzatra. Megálltam - s íme, kétlépésnyire voltam ettől a végtelen arcképcsarnoktól, szemtől szemben, kinyújtott kezemmel akár meg is érinthettem a képeket. Senki sem zavart meg: látogatásom egész délelőtt tartott, míg a szemem bele nem fájdult. A munkások jöttek-mentek, talán valami felügyelőnek néztek, hisz annyira figyelmesen vizsgálódtam; de ha idegennek is tartottak, akinek "szigorúan tilos a bemenet", a munkásoknak más dolguk volt, az eszük is másutt árt, különösen azokban a fáradt háborús napokban. A szó szoros értelmében kalapált a szívem, annyira felizgatott, hogy láthatom Giottót, miután már attól tartottam, hogy semmit sem láthatok - meg az állandó félelemtől is, hogy egyik pillanatról a másikra lezavarhatnak az állványról. Később, ahogy sokasodtak a bajok és csapások, sokszor gondoltam vissza nagy felindultsággal arra a lázas, sőt már-már lázálmos háború alatti látogatásomra Giottónál.
Tudom, nem helyes Giottóról beszélve mindjárt a Scrovegni csúcsaival kezdeni. A jó elemzés a kezdeteknél, az első munkáknál, a csíráknál kezdődik. Giottónál, ha valóban a gyökerektől és nem a csúcstól akarnánk indulni, meg ha mi is hitelt akarnánk adni a legendának, egyenesen kötelező volna felidézni azt a jelenetet (vagy talán inkább iskolai olajnyomatot?), amikor a siheder Giotto Cimabuéval találkozik a Mugello rétjein. Nos, anélkül hogy Dantét meg akarnánk hazudtolni, aki másfél sorban megörökítette és összekapcsolta Cimabue és Giotto sorsát, meg kell mondanunk, hogy a mai művészettörténet pontosabb tényanyag birtokában bizony alaposan meglazította a két festő között eddig feltételezett művészi kapcsokat. Mindössze annyi biztos, hogy 1272 körül műhely-kapcsolatban álltak - egyébként Berenson, mint utolsó naplójegyzetei közt olvasom, így ítélkezett: "Giotto semmit sem vesz át Cimabuétól, legfeljebb valamit Cavallinitől"
