Franciaország építészete II. (Az építészet világa 8.)

"Mivel Őfelségének örömet és gyönyörűséget okoz, hogy saját nemzetének kiváló szakembereit alkalmazza, nem lesz szükség rá többé, hogy külföldiekhez forduljunk" - írja J. A. Ducerceau építész Livre d'architecture című művének II. Henrik királyhoz szóló ajánlásában. Ez a mondat fontos változást jelez Franciaország művészetének fejlődésében. Az idézet egy 1559-ben kiadott könyvből való; a francia építészettel foglalkozó első kötetünk ez idő tájt épült emlékekkel zárult. A XVI. század első felének építészetét főként a középkori és a reneszánsz elemek keveredése jellemezte. Az itáliai példák többé-kevésbé bizonytalan utánzását először az itáliai vendégművészek munkássága oldotta fel. A század második felében már egyre határozottabban érlelődtek annak a feltételei, hogy a franciák önállóan alakítsák tovább a reneszánsz építészeti gondolatokat. A királyok gazdasági és politikai hatalma megszilárdult, és a franciák már nemcsak elérni kívánták a példaképül választott Itáliát, hanem túl is szárnyalni. Természetesen ez nem volt nagyon egyszerű, hiszen az itáliai reneszánsz alapeszméje, a humanizmus és az ebből fakadó páratlan művészeti eredmények még sokáig vonzották a legjobbakat. Louise Labé (kb. 1525-1566), a szép és ünnepelt lyoni költőnő, a híres Szerelmes szonettek szerzője, nagyszerűen beszélt és írt olaszul; az irodalmi forradalmat követelő Pléiade-mozgalom egyik vezére, Joachim du Bellay (1522-1560) éveken át Rómában élt, akárcsak Philibert Delorme (kb. 1515-1570), az új szellemű francia építészet úttörője. Még a Nagy Évszázadnak nevezett XVII. században is Itália maradt a művészeti tanulmányutak áhított végcélja, és a Prix de Rome a legrangosabb művészeti ösztöndíj. Igaz, mindezzel párhuzamosan megfigyelhetjük a fokozódó önállósulást, közeledik az az időszak - nagyjában a XVII. század -, amelyet "klasszikus kor" elnevezéssel illet a francia művelődéstörténet. A XVI. század második felétől kezdve két évszázadon át sokoldalúan színes és nagyszerűen egységes alkotások fémjelzik az építészetet. A XVII. században csaknem teljessé válik az itáliai befolyással való szakítás, a XVIII. században pedig már a francia művészetet utánozza egész Európa. Bár a középkori építészetet meghatározó szerkezeti gondokodás némileg elhalványul ezekben az évszázadokban, a fejlődést befolyásoló művek némelyikénél kimagaslóan új szerkezet született. A XIX. században a francia építészet ismét átveszi a vezetést az új szerkezetek terén. Egy francia kertész, Joseph Monier találta fel a vasbetont, és ennek eredményeként Párizsban épült fel az első vasbeton vázas lakóház a XX. század elején. A vasszerkezetek alkalmazása már a XIX. század 30-as éveiben megkezdődött, és néhány évtized múltán az új szerkezet kiváló francia specialistái jelentkeztek alkotásaikkal. Nemcsak egyes művek hatottak az egyetemes építészet fejlődésére, hanem a mérnöki-építészeti oktatás módszerei is. A francia képzés mintájára alakultak sorra az iskolák, még Észak- és Dél-Amerikában is.