Fél évszázad emigrációban

Mikor a sorsa elől menekülő utolsó állomásához érkezik, mielőtt átlépné a Rubicont, ahonnan már nincs visszatérés, még egyszer lélekben átéli mindazt, amit maga mögött hagy: a gyermekkort, az ifjúságot. Elvonulnak előtte szerettei arcai, amelyeket talán soha többé nem fog viszontlátni, és felmerül benne a kérdés, vajon helyesen cselekszik-e, amikor az utolsó lépésre rászánja magát? Sok tépelődés, mérlegelés után sem könnyű megtenni ezt az utolsó lépést, de tudja, hogy más út nincs, és vállalnia kell a szakítást a múlttal. Még egy utolsó pillantás visszafelé, aztán neki az ismeretlennek. Tudja, mi az, amit elhagy, azt is tudja, mi elől menekül, de hogy a jövő mit hoz majd, azt egyelőre sűrű homály fedi. Az első időkben a reménység él benne, hogy talán hamarosan visszatérhet oda ahonnan elindult, majd az idő múlásával a realitás egyre világosabbá válik: talán sohase lesz visszatérés, a reményt azonban nem szabad feladni, hisz a remény az. amely minden vészen átsegít, s aki nem adja fel, az, nincs végleg elveszve bármi sors alatt. S az évek kérlelhetetlenül múltak. Lassan új otthont teremtett magának. új életkörülményeket. A sors sokszor kegyes volt hozzá és körülményei is talán jobbak, mint otthon voltak és lennének. Beleszokott új környezetébe, családjával már itt van otthon, de hazája mégis csak az elhagyott ország marad, amelynek emlékeit nem lehet kitörölni egy kézlegyintéssel. Találkoztam olyan emigránsokkal, akik azt vallották végleg szakítani kell a múlttal, hazájuk és otthonuk most már itt van. A múltat ki kell törölni az emlékek közül is, ha valóban új életet akarnak kezdeni. Ám legyen, ha nekik jó, rajtuk múlik, én sohasem tudtam megtenni, s noha az elhagyott szülőhazához fűződő kötelékek egyre lazultak, ha a szívünkhöz közelállók, akik még oda kötnek, egyre fogynak, de megmaradnak a sírok és az emlékek.