Fekete szivárvány

Részlet a könyvből: "Géppisztolycső nézett be a tanterem ajtaján Azokon a napokon - az Úr 1957-es esztendejének februárjában - korán jött a tavasz. Már a hónap vége előtt megcsordult az eresz, az iskolaudvaron a letaposott hóból összekeményedett jég feltöredezett, nagy széles, tenyérnyi helyeken teret foglalt magának a sár, a napsugarak rátelepedtek a templom fehér falára, szikráztak, tündököltek a vízcseppek a fák ágain. Odabent, a tanteremben akácfa égett a kályhában, szén nem jött, gazdátlan idők voltak ezek, semmi központi ellátmány, a tüzifa is az iskolaudvar termetes akácaiból való volt, az igazgató fakivágási engedélyt adott, az iskolatakarító Laci meg kis is vágta, fel is aprította: felesben. Aztán csendesen hazahurcolgatta a fa háromnegyed részét. De adott belőle a tanítónak is jó néhány kosárral. Az igazgató nem sólt. Azon a magyarórán a verset Bak Viola mondta. "Neved, ki diccsel ejtené, Nem él oly velszi bárd." A tanító fiatal, katonanadrágos, gumicsizmás, szinte még gyerek, aligtúl a húszon. Nemrég szerelt le. Visszajött a katonaságtól az osztályához."